Wolf Mária: A borsodi földvár. Egy államalapítás kori megyeszékhelyünk kutatása - Borsod-Abaúj-Zemplén megye régészeti emlékei 10. (Budapest - Miskolc - Szeged, 2019)
II. Az ispáni várat megelőző falu
87 eddig kialakult képünkkel. Különösen fontos ez azoknál a ritka edénytípusoknál, mint például a pithosz vagy a köpülőedény, amelyekről eddig kevés adattal rendelkezünk. De ugyancsak lényeges, hogy a lehető legtöbbet tudjuk meg az átlagostól eltérő, jobb kivitelű, magasabb technikai színvonalon álló darabokról is. A megvizsgált kerámiák (57 minta) mint láttuk, kivétel nélkül helyi, Bódva-völgyi alapanyagból készültek. Közöttük döntő többségben vannak azok, amelyeket mindenféle előkészítés, soványítás, tisztítás, iszapolás nélkül, a természetben található agyagból formáztak. A kerámiák szövete csak néhány esetben enged mesterséges beavatkozásra következtetni. Többnyire azonban ezeknél is inkább csak tisztításra, mint soványításra gondolhatunk. A borsodi fazekasok tehát túlnyomórészt a helyben talált agyagot a maga természetes formájában használták fel. Ez megcáfolja azt a korábbi elképzelésünket, amellyel az agyag tudatos előkészítését, tisztítást, soványítást, iszapolást tételeztünk fel.316 A természettudomány vizsgálatok megerősítették, hogy az edényeket minden esetben kézikorongon építették fel, kézzel formált, illetve gyorsan forgó korongon felhúzott edény egy sem akadt közöttük. Ez viszont öszszevág a korábbi kutatásokból leszűrt eredményekkel.317 A borsodi kerámiák vizsgálatából egyértelművé vált, hogy kiégetésük 750 fok körüli hőmérsékleten, ellenőrizetlen körülmények között folyt. Nagy a valószínűsége tehát, hogy az edényeket nem fazekaskemencében, hanem egyszerűen gödörben égették ki. Ebből viszont az is következik, hogy az edények színéből, törésfelületéből nem vonhatunk le messzemenő következtetéseket.318 Gödörben való égetésnél ugyanis előfordulhat, hogy némelyik edény oxidációs jellegű vörös, másik redukciós fekete, ismét másik pedig foltos, neutrális jellegűvé ég. 516 Éppen ezért úgy vélem, a korszak kerámiáinak leírásánál a jövőben kerülnünk kell a soványításra vonatkozó megjegyzéseket, és csak az alapanyag (homokos, kavicsos, csillámos agyag) meghatározásra kell szorítkoznunk. 317 Kvassay 1982, 18, 44, Kvassay 2013, 503, Szőke 1980, 185, Kovalovszki 1975, 211, Mesterházy-Horváth 1983, 121, Fodor 1984, 106, Fiedler 1994, 342, Lázár 1998, 74, Herold 2004, 55. A Kárpátmedence északi és középső területeinek 10-11. századi temetőiben lelt edények vizsgálata során Merva Szabina azonban néhány kézzel formált, illetve gyorsan forgó korongon készült darabot is talált. Vő.: Merva 2014, 209-212, Merva 2016, 63, 67. Meg kell azonban jegyeznem, hogy a Merva Szabina által gyoskorongoltnak minősített sóshartyáni amfora és karosi korsó biztosan nem ezzel a technikával készült. Mindkét tárgyon jól látszik ugyanis, hogy a fenéklapot az oldalfalaktól külön készítették el, és ehhez építették hozzá az edénytestet. Vö.: Merva 2016, 10. kép 1-2. Ez eleve kizárja a korongon való felhúzás lehetőségét. Legfeljebb arról lehet szó, hogy az edények nyakát és peremét kívül és belül a korongon elsimították, vagyis utánkorongolták. Ez a gyakorlat az Árpád-kor későbbi szakaszában is megfigyelhető, elsősorban a palackoknál. Vö.: Parádi 1955, 144. 318 Korábban magam is megpróbálkoztam ezzel. Wolf 2003, 90. A borsodiak között túlnyomó többségben vannak a sárgásvörös színű, oxidációs jellegű edények.319 Az archaeometriai kutatások második fázisában azokat az edényeket vizsgáltuk meg, amelyek anyagukat, formájukat vagy díszítésüket tekintve elkülönülnek a borsodi, illetve a hasonló korú hazai leletektől, és amelyekkel kapcsolatban felmerülhet a gyanú, hogy nem helyi készítmények. Ilyennek tarthatjuk az egyik kis méretű, igen finom anyagú, polírozott felületű, vállán két apró füllel ellátott bordás nyakú edényünket (10. tábla 3, 48. kép). Hasonlót a hazai bordásnyakú edények között egyelőre nem ismerünk. A vizsgálatok azonban bebizonyították, hogy ennek ellenére anyaga átlagos, helyi, Bódva-völgyi agyag, amelyet ez esetben is, a maga természetes módján, tisztítás, soványítás, iszapolás nélkül használtak fel. Felületét gondosan simították, polírozták. Anyagösszetevői arra utalnak, hogy az átlagosnál talán valamivel magasabb hőfokon égették ki. Jellegzetesen helyi agyag a pithosz (21. tábla, 11. kép) alapanyaga is. A szöveti kép alapján feltehető, hogy mesterségesen soványították. Ugyanakkor azonban az is látszik, hogy a soványítóanyagot nem túl gondosan dolgozták bele az agyagba. Az anyagösszetevők viszont arra engednek következtetni, hogy az átlagosnál valamivel magasabb hőfokon égették ki. A köpülő (55. kép) alapanyaga nagy valószínűséggel a településtől kissé távolabbról, azonban minden kétséget kizáróan a Bódva vízgyűjtő területéről származik. Anyagösszetétele alapján valószínűsíthető, hogy az agyagot soványították, és az átlagosnál alacsonyabb hőfokon égették ki. A két utóbbi edény esetében talán a méretük miatt volt szükség az agyag soványítására. Az égetési hőfok kissé alacsonyabb vagy magasabb mivoltát pedig úgy vélem, hogy befolyásolhatta az edény égetőgödörben való elhelyezkedése is. Végül pedig a szaltovói kultúra jellegzetes, fényes felületű, besimított díszü edényének egy töredékét vizsgáltuk meg, amely ugyancsak napvilágot látott a településen (8. tábla 4). Nyersanyaga nagyon finom szemcsés agyag, de összetevői alapján kétség kívül a Bódva völgyéből származik. Szöveti képe kizárja a mesterséges soványítást, fényesre polírozott felülete igen vékony réteget képez az edény alapanyagán. Mindebből világosan látszik, hogy bár a fenti edények igen erős szaltovói hagyományokat mutatnak, és csak kis számban fordulnak elő a borsodi leletek között, mégis helyi készítményeknek kell tartanunk őket. Hogy a borsodi leletek feldolgozása során kialakult képet mennyire tekinthetjük általánosnak, illetve, hogy eredményeinket kontrollálhassuk, vizsgálatainkba bevontunk a karosi honfoglalás kori temetők edényeit is. A kiválasztott darabok közül kettő mind a karosi, mind 319 Az edénykészítés technikája ebben az időben hasonló volt például a nyugati szláv területeken is. Vö.: Brather 2000, 77.
