Wolf Mária: A borsodi földvár. Egy államalapítás kori megyeszékhelyünk kutatása - Borsod-Abaúj-Zemplén megye régészeti emlékei 10. (Budapest - Miskolc - Szeged, 2019)
VI. Összefoglalás
332 A földművelés mellett intenzív vadászatot is folytattak a falu lakói, erre utalnak a húsvadak, vaddisznó-, gímszarvas-, őzcsontok. Különleges zsákmány lehetett a bölény, valamint a bamamedve, amelynek maradványaira ugyancsak sikerült rábukkannunk. Az előkerült leletek azt mutatják, hogy a halászat egyáltalán nem játszott szerepet a falu életében, noha a Bódva folyó alig karnyújtásnyira folyik tőle. Az 5. házból előkerült vasbucák, valamint a további vastárgyak alapján feltételezhetjük, hogy a település közelében kovácsműhely állhatott. Magában a faluban azonban sem vasművességre, sem más kézművességre utaló leletet nem találtunk. Amint az edények vizsgálatából kitűnt, a fazekasság háziiparszerü lehetett, kereskedelemből származó kerámiatárgyak nem kerültek elő. Nem kétséges azonban, hogy a település gazdálkodásában bizonyos kereskedelemmel számolhatunk. Mint láttuk ugyanis, a malomkövek egy része a Tokaji-hegységből, másik része viszont a Kárpátokból származik. Ugyancsak innen szállíthatták a fenőkövek alapanyagát is. S bár a vizsgálatoknak nem sikerült kimutatniuk a páncél alapanyagának összetevőit, feltehető, hogy az is kereskedelmi úton került a Borsodra. A gabonamagvakon és a mezőgazdasági eszközökön kívül a 10. századi élet- és táplálkozásmód igen ritka, becses emlékei kerültek elő több házunkból is. Az elszenesedett ételmaradékokra az 5. és a 8. házban sikerült rábukkanunk. Az 5. házban kétféle egytálétel maradványait leltük meg. Az egyik finom gabonaőrleménybe ágyazott, összesült hántolt olaszmuharból, kölesből és borsóból állt. Minthogy hús hozzáadására semmiféle jel nem utalt, az előkerült leletet egy „vegetáriánus” egytálételnek határozhatjuk meg. A másik maradvány felülete az egykori hőhatás miatti zsírsavkiválástól fényes. Külső oldala az edény formáját követi, a belső viszont lyukakkal és hólyagokkal teli kásafelszín. Finom őrleménybe ágyazottan hántolt kölesszemeket és néhány belesütött borsót is meg lehetett figyelni benne. Az analitikai vizsgálatok alapján bizonyossá vált, hogy ebbe a kásába húst is belefőztek. A zsírsavösszetétel alapján ez a hús valószínűleg birka lehetett. A 8. házban a kemence mellett egy eldőlt cserépfazekat leltünk, amelyet színültig kitöltött a benne főtt, elszenesedett étel. Az ételmaradék külső oldala felvette az edény formáját. Belső része jellegzetes, főzés során létrejött kásafelszín volt. A vizsgálatok során kitűnt, hogy egy gabonaőrleményből készült egytálétel volt. Alapját a kenyérbúza és rozs összevegyített darája alkotta, amelyet előbb zsírban, valószínűleg birkafaggyúban megpirítottak. Ehhez hagymát és gyökérzöldséget, pasztinákot vagy karórépát adtak, majd felöntötték vízzel. Az egytálételben hús is főtt, amely a zsírsavösszetétele alapján birka lehetett. Az ételmaradványt összetétele alapján - hús, hagyma, zöldség, liszt - az „ősgulyáslevesnek” tarthatjuk, és joggal tekintetjük a gasztronómiatörténet mérföldkövének. Nem kevésbé kuriózum ugyanennek a háznak egy másik lelete sem. Ez egy erdei gyümölcsökből, főként kökényből, vadalmából, vadkörtéből, vadrózsából, somból készült lekvárféleség lehetett. A maradványok között pollenre is sikerült rábukkanni, amely feltehető, hogy mézből került a gyümölcsök közé. Erre édesítőszerként szükség is lehetett a jobbára savanykás gyümölcsök ellensúlyozásaként. Bizonyos, hogy ezt a főzetet nem lehetett kevergetés nélkül magára hagyni. A főzés még javában tartott, mert nem minden gyümölcsmagról főtt még le a húsa, amikor a műveletet hirtelen abba kellett, hogy hagyják. Feltehetően ekkor tört ki a tűzvész, amelynek következtében a falu leégett, összedőltek a házak, maguk alá temetve teljes felszerelésüket a fövő étellel együtt. A gyümölcsök tartósítása és a lekvárfőzés még a 19. században sem volt általánosan elterjedt konyhai művelet. Éppen ezért igen nagy jelentőségű, hogy egy 10. századi faluban ennek nyomára bukkantunk. Ugyancsak a korabeli táplálkozási szokásokba ad betekintést a mag-, illetve az állatcsontleletek egy-egy csoportja. Előkerült ugyanis több olyan növénynek a magja, amelynek zsenge leveleit salátaként vagy főzeléknek gyakran fogyasztották a régiek. Feltehető, hogy eképpen hasznosították őket a 10. századi Borsodon is. A csontokon fellelhető vágási és hasítási nyomok egyértelműen arra mutatnak, hogy a lovakat nemcsak hátas állatnak használták, hanem ették is ebben az időben. A széthasított haszonállat-koponyák pedig az agyvelő elfogyasztását bizonyítják. Nem annyira a táplálkozási szokásokkal, mint inkább a hiedelemvilággal állhat kapcsolatban a 6. házban lelt lókoponya. Lehetséges, hogy itt az Árpád-kor későbbi időszakaiból is ismert szokás emlékét figyelhettük meg, amely szerint a ló koponyájának rontás- és bajelhárító szerepet tulajdonítottak. Mind a honfoglaláskorból, mind a későbbi időszakokból jól ismert a juhsarokcsonttal (asztragalosz) folytatott játék. Egy, a településről szórványként előkerült, félig kész darab arra utal, hogy a borsodiak körében is kedvelt lehetett ez a játék. Összefoglalóan megállapíthatjuk tehát, hogy a borsodi 10. századi magyar falu lakói letelepült, földművelő életmódot folytattak. Széles körű mezőgazdasági ismeretekkel rendelkeztek, és fő megélhetési forrásuk az irtásos földművelés volt. Flogy ez az élet- és gazdálkodásmód mennyire volt jellemző a korabeli magyarságra, adatok híján egyelőre eldönthetetlen. Annyi azonban bizonyos, az itteni mezőgazdasági eszköz- és magleletek kizárttá teszik, hogy a honfoglaló magyarság egészét nomádnak tekintsük. Bár hazai leleteink között egyelőre kevés az összehasonlító anyag, a közép- és kelet-európai területek feltárásai bőséges lehetőséget kínálnak erre. Ez az összehasonlítás azt bizonyítja, hogy a 10. századi borsodi település lakói a kor közép-és kelet-európai színvonalán éltek, illetve gazdálkodtak, semmiben sem maradtak el a mögött.
