Wolf Mária: A borsodi földvár. Egy államalapítás kori megyeszékhelyünk kutatása - Borsod-Abaúj-Zemplén megye régészeti emlékei 10. (Budapest - Miskolc - Szeged, 2019)
VI. Összefoglalás
330 hona lehetett. A többi kőalapú faházban azonban minden kétséget kizáróan a közösség egyszerű tagjai éltek. A borsodi házak, mint egy utca két oldalán, úgy helyezkedtek el az északi árok mentén, követve annak vonalát. Tájolásuk az árok vonalához igazodott. Több közülük szorosan egymás mellett állt. Mégsem gondolhatunk arra, hogy közöttük időbeli eltérés lett volna. Elsősorban azért, mert minden házban találtunk elszenesedett gabonamagvakat, illetve a másodlagos égés következtében deformálódott kerámiát. Bizonyos tehát, hogy amikor a település leégett, valamennyi háza lakott volt, és egyszerre pusztult el a falut súlytó tűzvészben. Ezt bizonyítják az elvégzett C14-es vizsgálatok, és archaeomágneses mérések is, amelyek a házakat azonos korúnak mutatják. A borsodi település házai tehát zárt beépítési rendben, egymás közelében álltak. A falu képe nem az egész Árpád-korra jellemzőnek tartott nagy területen fekvő, szórt településre, hanem sokkal inkább a későbbi utcás falvakra emlékeztetett. A borsodi települést, mint láttuk, a házak omladékái közül előkerült leletek egyértelműen a 10. századra keltezik. És e 10. századi falu valamennyi feltárt háza a felszínen állt, kőből, illetve fából épült. Mindez élesen ellentmond a korábbi kutatások nyomán általánosan elfogadottá vált képnek. Közismert, hogy ez a kép Méri István alapvető kutatásai révén kezdett el kibontakozni. Méri saját feltárásai, és a korábbi ásatások eredményei alapján úgy vélte, hogy az Árpád-korban az egyhelyiséges, félig földbe mélyített kemencés lakóházak jellemzőek falusi településeinkre, majd a 14. századtól a többhelyiséges felszíni házak foglalják el a helyüket. A korabeli élet sokszínűségére, a különböző lakásformák, a felszíni és földbemélyített házak egymás mellett élésének lehetőségére László Gyula, Müller Róbert, és Szabó J. Győző több alkalommal is felhívta a figyelmet. Egymástól függetlenül hasonló eredményre jutott a közelmúltban Fodor István és Mesterházy Károly. A magyar ház fejlődéstörténetét vizsgálva megállapították, hogy a földbe mélyített, egysejtű gödörházak nem lehetnek a 14. századtól általánosan megjelenő, több osztató földfelszíni házak közvetlen előzményei. A foldfelszíni házak előzmények nélküli hirtelen megjelenését pedig semmiféle gazdasági-társadalmi változás nem indokolhatja. Ebből következően mindkét kutató úgy vélte, a gödörházak mellett mindenkor léteztek földfelszíni épületek, és ezek szervesen hozzátartoztak 10-13. századi falvaink képéhez. A felmenő falú, illetőleg földfelszíni épületek jelentősége a 10. századtól az egész Árpád-koron át jóval nagyobb volt, mint korábban gondolták. Borsodon tehát sem a településszerkezet, sem a házak építőanyaga nem emlékeztet az egész Árpád-korra jellemzőnek tartott faluképre. Annál inkább hasonlít azonban a Közép- és Kelet-Európa területén újabban feltárt településekre. A Magyarországgal szomszédos szláv területeken a 10-11. században, köznépi környezetben is általánosan elterjed volt a földfelszíni faépítészet. S amint láttuk, a borsodi 10. századi magyar falu semmiben sem különbözött ezektől. Puszta léte is ellentmond azoknak az elképzeléseknek, amelyek szerint Magyarországon ezidőtájt nemhogy állandó határu falvakkal, de még jelentős számú téli szállással sem számolhatunk. De felül kell, hogy bíráljuk a korábbi régészeti feltárások eredményei alapján kialakított képet is. Az újabb leletek azt bizonyítják, hogy már a legkorábbi időktől fogva több, különböző településtípus élt egymás mellett, amelyekben földbe ásott, illetve földfelszínen álló épületek egyaránt álltak. A borsodi településről hiányoznak az Árpád-kori falvakban megszokott árkok és vermek. A vermek hiányát feltehetően az indokolja, hogy a gabonát nem azokban, hanem a padlásokon tárolták. De hiányoznak a nagy méretű, agyagból épített külső kemencék, illetve kemencebokrok is. Nagyon valószínű, hogy a borsodi település egy 10. századi magyar előkelő központja volt. A település kutatása során azonban kitűnt, hogy Györffy György elmélete, amely szerint az ispáni várak közül több egy-egy nemzetségfő központjaként már a 10. században felépült, Borsod esetében nem igazolható. Igaz ugyan, hogy a 10. században laktak ezen a területen, ez azonban nem vár, hanem nyíltszíni település volt. Kétségtelen tehát, hogy all. században épült ispáni várat Borsodon egy 10. századi központ előzte meg. A kettő azonban csak helyileg azonos, közöttük nem találtunk összefüggést. A település házai leégtek. A leégett falut lakói elhagyták, és nem is tértek többé vissza oda. A házak betemetődtek, a falu helye is elfelejtődhetett az ispáni vár építésének idejére. Ha nem így lett volna, ásatásunkon nem találhattuk volna meg a házak teljes felszerelését. Kétségtelen tehát, hogy all. században épült ispáni várat Borsodon egy 10. századi előkelő, törzsfő vagy nemzetségfő központjára építették rá. Az élet azonban nem volt folyamatos, a falu pusztulása és az ispáni vár felépítése között meglehetősen hosszú idő telhetett el. A honfoglaló őseink életmódjáról, gazdaságáról a 19. század magyarságszemlélete evidensnek tartotta, hogy a Kárpát-medencébe költöző magyarság nomád nép volt, és mint ilyen, sem mezőgazdasági, sem kézműves ismeretekkel nem rendelkezett. A honfoglalók nomád voltát elsőként a nyelvészet kérdőjelezte meg, amely már igen korán megállapította, hogy nyelvünkben sok, mezőgazdasággal és állattenyésztéssel kapcsolatos, honfoglalás előtti, elsősorban bolgár-török jövevényszó található. A nyelvészeti adatok ugyanis egyértelműen arra utaltak, hogy a magyarság már a Kárpát-medencén kívül megismerkedett az ekés földműveléssel, a kertkultúrával, valamint az állattartás nomádokétól eltérő formáival. A hazánkban is meginduló településfeltárások, továbbá az írásos források elemzése azonban mind több kutatót arra indított, hogy a honfoglalók nomád voltát valló elképzeléseket elvesse. A témával foglalkozó szakemberek többé-kevésbé
