Belényesy Károly: Pálos kolostorok az Abaúji-Hegyalján (Borsod-Abaúj-Zemplén megye régészeti emlékei 3. Miskolc, 2004)

FÖLDRAJZI KÖRNYEZET - ABAÚJ MEGYE ÉS AZ ABAÚJI-HEGYALJA KÖZÉPKORI ÉS KORAÚJKORI TÖRTÉNETÉNEK RÖVID ÖSSZEFOGLALÁSA - A PÁLOS REND RÖVID TÖRTÉNETE

Mariae Magdalenae,

5 Bokon Sancti Jacobi,

6 Idegsyt Beatae Elisabeth? Bodochun Sancti Emeriti? Insula prope Ewrmenyes, Elek Sanctae Mariae Magdalenae,

9 Zakach Sancti Dominici a pápától kérte, hogy engedélyezze számukra az ágostoni szabályok szerinti életet. A kérelem ügyében illetékes és a remeteségeket vizitáló Pál veszprémi püspök és saját egyházmegyéjén belül szabályokat adott a remetéknek, de a közösség további növekedését megtiltotta. 1297-ben András egri püspök adott életszabályokat az egyházmegyéjében élő remetéknek. A források alapján úgy tűnik, hogy az egyházjogi kötöttségek és a püspöki ellenőrzés ellenére a remeteségek száma növekedett. Az egységes renddé szervezés igénye már az 1263-as oklevélben tetten érhető. Nagyjából ezzel egy időben állt a rendi törekvések élére az a királyi székhelyek közelében lévő és a késő az uralkodóházzal jó kapcsolatokat ápoló pilisi közösség, amelynek Szent Kereszt kolostorát a hagyomány szerint Özséb" esztergomi kanonok alapította 6 társával 1250 körül. A „fratrea sancte crucis de eremo" néven - még a 14. század elején is így említik őket - a pilisi központ köré szerveződő, összetartozását kifejező közösség a későbbi pálos rend csírája, amely azonban csak a 14. század elején teljesedett ki és vált legitim remeterenddé. A megerősödés és remeteségek szaporodásának hátterében valószínűleg az állt, hogy az olcsó kivitelű, egyszerű leikiségű és a lokális hagyományokhoz alkalmazkodni képes remeteközösségek hamar kedveltté váltak a kis és középnemesi réteget körében. Úgy tűnik a renddé válás küszöbén álló kolostorok mögött rejlő társadalmi erőt ismerte fel és kívánta az Anjou ház javára fordítani Gentilis pápai követ, aki 1308-ban engedélyezte a remeték számára, hogy a Szt. Ágoston-féle regula szerint éljenek.

12 tésén alapszik! Hervay, 1984, 163. és Guzsik, 1984, 137-139. Ujabban felmerült a lehetősége a Nagykovácsi-pusztán található középkori templomrom, illetve a környezetében megfigyelhető épületmaradványok „Insula Pilup"-pal való azonosításának. Ásztai-Szabó, 1998. Kőkút, vagy Köveskút Mária Magdolna. Azonos a Salföldi pálos kolostorral. (Veszprém m.) 6 Bakonyszentjakab (Veszprém m.) 7 Az Idegsyt Szent Erzsébet nevű remeteségnek az 1263-as oklevél az egyetlen említése, mindeddig azonosítatlan. (Veszprém m. ?) 8 Badacsony Szent Imre (Veszprém m.) 9 Örményes melletti Elek szigete Mária Magdolna. Később Örményesre települt át. (Zala m.) 10 Szakácsi Szent Domonkos (Somogy m.) 11 Özséb a hagyomány szerint a rend alapítója és első prior provinciálisa. Ennek egyetlen fonása azonban Gyöngyössy Gergely 16. század elején írt rendtörténete (Hervay, 1988), az alapító személyét és tevékenységét ismert középkori forrásaink nem igazolták. 1 Gentilis pápai legátus és a remeték kapcsolatának jelentőségére utal, hogy a követ 1308-ban a kékesi remeteházban (Pilisszentlászló) találkozott Csák Mátéval I. Károly elismertetése érdekében. KMTL, 1994. 232. Nem sokkal ez előtt kezdett felemelkedni az új központ: Budaszentlőrinc. A rend, amely ekkoriban kezdi magát Remete Szent Pálról nevezni, élve a felhatalmazással, hogy provinciális káptalanra gyűlhessenek össze, itt tartotta első gyűlését 1309-ben. 1327-ben László kalocsai érsek összeírása

13 szerint 30 helyen, vagy házban élnek pálosok helyenként 12-15-20 szerzetessel és rendelkeznek a megélhetéshez szükséges javakkal. A jelentés eredményeként 1328-ban Károly Róbert kérésére XXII. János engedélyezte a pálosoknak, hogy az ágostoni szabályok szerint éljenek és generális priort válasszanak, akit már felhatalmaztak a vizitáció és a fegyelmezés hatalmával, illetve az excommunicatio alól való feloldozás jogával. Ettől kezdve nem fizettek tizedet saját földjeik után és nem kellett megjelenniük az egyházmegyei zsinatokon, azaz függetlenné váltak a püspöki ellenőrzéstől. A rend teljes elismerése végül I. Lajos alatt következett be, amikor 1368-ban V. Orbán pápa a király kérésére ratifikálta és approbálta a rendet.

14 1341-től egységesen fehér ruhát viseltek. A kolostorok élén perjel állt, akit az évi nagykáptalanon a generáli perjel választott ki. Egy kisebb régión belüli közösségek vikáriákat alkottak. A vikáriusok, mint a generális diffinitorai, segítői vettek részt a káptalani üléseken és közülük került ki az új rendfőnök is, akit 1417-től

15 csak magyarországi nagykáptalanon lehetett megválasztani. Megbízatása 1439-től 4 évre szólt. A kolostorok a vikáriusokon kívül független jelölteket is küldhettek a megbeszélésekre, de ezek általában nem tudtak befolyást gyakorolni a testületre. A rend történetének csúcspontja volt, amikor 1381ben I. Lajosnak köszönhetően Remete Szt. Pál testereklyéje Magyarországra került. A rend központjában épített díszes síremléke hamarosan híres búcsújáró hely lett, ez pedig a budaszentlőrinci kolostor tekintélyét is növelte. Ismert kolostoraik száma 80 körülire becsülhető, Magyarországon kívül ismert volt még Lengyelországban, Ausztriában, Németországban és Portugáliában, közismert kolostoruk volt Rómában, a Santo Stephano Rotondo.

16 A rend 16. századi története egyértelműen a hanyatlás jeleit mutatja. A gyorsan terjedő reformáció a kisnemesi támogató rétegtől fosztotta meg a remetéket. Az adományok és az alapítók lassú fogyásával párhuzamosan a török expanzió a még fennmaradt közösségek fizikai létét veszélyeztette. A rend súlypontja a Királyi Magyarország nagyobb biztonságot nyújtó belsejébe 13 XXII. János pápa parancsára István rendi elöljáró megbízta László kalocsai érseket a testvérek összeírásával. 14 Ez után 1371. október 17-én XI. Gergely pápa Mare magnum címen bullát adott ki, amelyben összefoglalta kiváltságaikat. !í Zsigmond kérésére V. Márton pápa 1417. december 28-án adta ki bulláját, amely szerint a csak az tekinthető a pálos rend generálisának akit a magyarországi nagykáptalanon választanak meg. 16 A Magyarországon kívüli pálos kolostorokról szóló tanulmányokat lásd: Die Pauliner, 1984.