Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)

Néprajzi előadások és írások

A táji adottságokra épülő kő ipar legjellemzőbb öröksége maga Tokaj-Hegyalja mezővárosainak karakteres arculata, amiben a regionális munkakultúra mellett összegződnek mindazok a kulturális hatások is, amelyek ezt a történelmi tájat az elmúlt századok során érték.

A céhes ipar és a háziipar kapcsolódására a másik példát az élelmiszeripar területéről említem, s arra igyekszem rámutatni, hogy a szervezett árucsere-alkalmak, a vásárok és piacok miként lehettek meghajtói egy-egy mesterség működésének Tokaj-Hegyalján. Relatíve kevés adat utal az ételkészítés szereplőire, akiknek pedig jelentős szerep juthatott a sokadalmak népének, de a vándormunkások csoportjainak ellátásában is. A sütő/sütőasszony, zsemlesütő „foglalkozást” ugyan említik a 16-17. századi források, s ismerjük például az erdőhorváti perecsütők históriáját,42 de bizonyosak lehetünk abban, hogy a regisztrált kézművesek tevékenységét ezen a téren (is) jelentős csoportok munkája egészíthette ki. A háziipar szerkezete szempontjából is lényeges, hogy abban nehezen választható el a saját célra tárgyat készítők, a közvetlenül piacra termelők és a felvásárlók közvetítésével értékesítésre termelők típusa, csoportja. Ezek a formák gyakran keverednek a mindenkori feltételeknek megfelelően. De utalni kell arra is, hogy egyes szolgáltatók tevékenysége a hegyaljai mezővárosokban és a környező tájak falvaiban jószerével háziiparszerü struktúrát mutat évszázadokon át (kenyérsütők, perecsütők, molnárok, mészárosok stb.).

Bizonyos mértékben nyomjelzőnek tűnik az említett összefüggésben a mézeskalácsosok tevékenysége, ami évszázadokig összekapcsolódott a viaszgyertyamártás munkájával. A mézeskalács a 18-19. századra elveszítette korábbi vallásos, liturgikus díszítményeit, és - az édes tészta ünnepi jellege mellett - főként ajándék funkcióját, vásárfia, búcsúfia funkcióját őrizte meg leginkább. Tájunkon is főként a szervezett árucsere-alkalmak, a vásárok és piacok portékája lehetett.43 A mesterséget korábban is jellemezte a céhen kívüli iparüzők nagy száma, s a 18-19. századi céheik leginkább „adminisztratív” központnak tűnnek a mesterség térszerkezetében. Tokaj-Hegyalján Sátoraljaújhely, Tárcái, Tállya és Tokaj településen működtek céhek, Kassa központ szerepe alatt.44 A céhek megszűnése után, 1892-ben 16 mézeskalácsost regisztráltak Zemplén vármegyében: tájunkon Abaújszántón 1, Sátoraljaújhelyben 4, Tállyán 1, Tokajban pedig 4 iparost, ugyanezek az adatok szerepeltek az 1926-os címtárban is. (Abaújszántón és Tarcalon már nem dolgozott szakember a tárgyalt időszakokban.)45 Úgy gondolom, hogy a regisztrált iparüzők munkája ezen a területen is kiegészült a sütögetőkével, háziiparszerűen tevékenykedőkével, s nem volt merev határvonal a kézműves státusa és a háziiparosok között.

42 Bakó 1952. 416—437.

43 Weiner 1981.

44 Marozsán 2006. 244-250.

45 Jekelfalussy 1892.

88