Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)
Néprajzi előadások és írások
közül több jószerével ipartelep volt, sajátos működési modellt képviselt: lakói nem parasztok voltak, azokétól eltérő volt egész életmódjuk, munkakultúrájuk is. Barsban főleg a Besztercebányai Kamara területén jönnek létre ezek a telepek, amelyeket szabadmenetelű népesség lakta: bányászok, favágók, fuvarosok, szénégetők stb., akik az iparhoz kapcsolódó tevékenységük mellett, leginkább juhot neveltek, de közülük számosán tehenet is tartottak. Az egyes kulturális csoportok története tehát karakteres létformájukkal is összefüggött, s ennek a létformának a változása messzemenő nyelvi, kulturális változásokat is indukált. Mindez persze alapvetően história, sok-sok történeti néprajzi és antropológiai kérdéssel. A vizsgált térségben a többnyelvűség és a nem mezőgazdasághoz kötődő tevékenység évszázadokon át közönséges adottság volt, s mind a változások, mind a kapcsolatok ennek fényében értelmezhetők. Megjegyzem, abban a miliőben a korábbi évszázadokban sem merülhetett fel a paraszti autarkia lehetősége. A másik példa azoké a csoportoké, amelyeket a trianoni határok között, Répáshuta, illetve a Bükk, majd a Cserhát, Mátra, Zemplén telepes csoportjainak létformájával kibővítve, magam külön csoportként, hegyvidéki szlovákokként igyekeztem meghatározni helyük és társadalmi-kulturális helyzetük alapján. (Megjegyzem, 1979-ben éppen Répáshután figyeltem fel először a tájak közötti kapcsolatok jelentőségére, s a téma jól kutathatóságára.) Az alapítók egy része a Felföld olyan vidékeiről származott - a Kamara telepítette be őket a 18. század első harmadától ahol ismerhették az üvegipar, a vasipar, s a különféle erdei feldolgozóiparok fogásait, más részük főleg ezek kiszolgálására vállalkozott favágóként, erdőmunkásként, fuvarosként. Az átköltözésük után településeik kezdetben inkább munkás kolóniákként értelmezhetők, ők maguk bérmunkát végeztek a hámorokban és hutákban. S ami itt most számunkra lényeges: mire a 19. század utolsó harmadában megszűnik az üvegipar, addigra már működnek - a hutákat is ellátó - új hegyi falvaik, amelyekben továbbra is specifikus tevékenységet folytatnak. Főleg az erdőmunka révén megőrzik sajátos szerepkörüket, s a szó hagyományos értelmében soha nem válnak paraszttá: nem is tehetik a néhány tucatnyi holdat kitevő, eróziós szántóföldjükön, ahol a vaddisznó és a szarvas takarítja be a termést. Gazdasági szimbiózisban léteznek a közelebbi parasztfalvak népével, de az Alföld távoli vidékén is kereskednek. Az, hogy műveltségük jellemzően a szlovák nyelv és kultúra regionális változataként egységesült a 19. század folyamán, elsősorban sajátos földrajzi helyükkel és társadalmi helyzetükkel magyarázható. A problematikának és Szilágyi Miklós vonatkozó véleményének - más módon, kitért erre Frisnyák Sándor és Petercsák Tivadar is - van azonban egy másik, az előzőtől el nem választható szála is, amit azonban egyszerűbben átláthatónak gondolok. A szóban forgó csoportok kapcsán Szilágyi Miklós „a földművelésre alkalmas termőföld (inkább feltételezett, mint bizonyított)” hiányára utal. A termőföld hiánya, s a meglevő gyenge megtartóereje nem feltételezés, mert azt 49
