Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)

Néprajzi előadások és írások

közkeletű térképek és statisztikák igazolják.4 A disszertációm 47. oldalán éppen Frisnyák professzor úr térképét vettem át, ami egyértelműen jelzi, hogy 1865-ben pl. Liptó és Zólyom megyében 20% alatti, Gömörben és Zemplénben 30% alatti, Szepes, Sáros, Abaúj-Torna, Borsod, Heves, Nógrád és Hont megyékben pedig 40% alatti volt a szántóföldek részesedése a vármegyék területéből. (Ezekhez képest, Gömörben, Liptóban és Zólyomban 50%-ot meghaladta az erdősült területek aránya, Szepes, Sáros, Abaúj-Toma, Borsod, Nógrád, Hont és Bars megyékből 30-40% közötti területet foglalt el, s csupán Zemplén vármegyében volt átlagában 20-30% közötti.) A közigazgatási határokon belül mindez persze erősen differenciált volt, amit a településtörténet, a településformák és a létformák is jól kifejeznek, s ezek az adatok körvonalazzák a kistáji munkamegosztás lehetőségeit is. A 19. század végéig - ahogyan Frisnyák Sándor opponensi véleményében is megfogalmazta - a Kárpát-medence táji munkamegosztása elsősorban az agroökológiai adottságok területi különbségeit tükrözte. A Magas-Felföld jelentős tájai élelemhiányosak voltak, ami a gazdasági kapcsolatok egyik meghajtójaként értelmezhető. Az, hogy a Kárpát-medence belső tájai évszázadokon át vonzották a peremterületek népességét, s hogy a török utáni gazdasági reorganizáció során szervezett telepítések váltják fel a korábbi spontán migrációt, vagy hogy Magyarország északkeleti térsége a legnagyobb népességkibocsátó volt az 1870- es évektől az Újvilágba, számomra egyértelműen igazolja a Felföld népének gondjait.

Külön is megköszönöm Frisnyák Sándor figyelmeztetését, hogy a középkori erdőirtásokat - amelyek révén a feudális mezőgazdálkodás térségünkben is teret nyer - külön kell választani az újkori, kömyezetpusztító erdőhasználattól. (A bányászat és a vasipar kapcsán ez utóbbi éppen úgy hangsúlyos volt a Felföldön, mint az üveggyártás révén.) A bányavárosok körül uralkodói, illetve kamarai utasításokra már a 16-17. századtól terjed a korszerű erdőgazdálkodás, amit például a Bükk erdőségeiben csak a 18-19. század fordulójától követ a vágásfordulókban történő erdőművelés.

Szilágyi Miklós vitatja, s bizonytalanságommal magyarázza azt a megállapításomat, hogy „ma is többet tudunk a hajózás múltjáról, mint a tutajozáséról”. Elfogadom, hogy ez sommás megállapítás részemről, de talán nem túlzó. Ismerem azt az irodalmat, amit figyelmembe ajánl, s ismerem természetesen az általam becsült, korán eltávozott Bellon Tibor Tisza-könyvének vonatkozó adatait is.5 Úgy gondolom, hogy a szóban forgó irodalom jelentős része alapvetően emlékezettöredékekből rekonstruálja a tutajozás múltját, ahogyan - számos fontos összefüggést felismerve - hasonlóan járt el Bellon Tibor is a jobbára szórványos levéltári adatok felhasználásával készült, mintaszerű, de esetleges folyamatrajzaiban. A történeti források hiánya okozza, hogy nem mindig derül ki

4 Fodor-Teleki-Cholnoky 1924., Rónai (szerk.) 1993.

5 Bellon 2003. 140-170.'

50