Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)

Kiállítások elé

ember és állat kapcsolatában, aminek pillanatait Á. Tóth József - ő fogalmaz így - megleste és megörökítette. Hozzáteszem, hogy a képei nem magyaráznak, nem győzködnek, megengedik, hogy a néző maga ítélje meg és találja meg a szereplők, nem utolsósorban a maga helyét és a témához való viszonyát a látvány kontextusában.

A. Tóth József a maga munkáira jellemzőnek mondja, hogy képeihez történetek kötődnek, konkrét helyszínek és szereplők, s képi világában a narráció és a vizuális élmény valós történetekké kapcsolódik. Képei nem egyszerűen ellesett pillanatok, hanem „vállalt” portrék olykor, amelyek születéséhez magyarázattal szolgál fotósunk hitvallása. „Fotográfusi működésemet talán egy Diane Arbus idézettel tudnám legjobban meghatározni: „Mindig illetlenségnek tartottam a fényképezést - talán éppen ezt szerettem benne a legjobban s amikor először műveltem, perverznek éreztem magam.”

Á. Tóth József 1958-ban született, 1967 óta él Miskolcon. Tudniuk kell róla, hogy Miskolcon egy jól bejáratott és elismert grafikai stúdiót működtet: a kiváló munkatársaival közösen megvalósított könyvek, kiállítások, látványtervek is tükrözik a látásmódját, képi világát. 1985-től 1996-ig szociófotósként járta a vidéki Magyarországot. Főleg a város, a falu szélén élő emberek sorsa izgatta, sok esztendőn át ismerősként üdvözölték őt Gadna, Tiszaladány, Ózd vagy éppen Dunaújváros peremvidékein. Fotográfiáin felismerhető az empátiája, még akkor is, ha a képek szürke tónusa, a lefényképezett környezet szegregáltsága nem határolja be szükségképpen A. Tóth József küldetését, szakmai és emberi életprogramját. Más képein a városszél, a lelakott épületek, a koszlott körfolyosók, a hámló vakolat azt sejteti, hogy a fotós a szegénység vizuális antropológiáját fényképezi és írja, de éppen az itt kiállított kollekció, az állat és az ember, az ember és a kutya „viszonya” ennél lényegesen árnyaltabb összefüggéseket rejt. A képek helyszínei is beszédesek. A jobb napokat látott iparvárosok romló lakókörnyezete, a hírhedetté vált Tokaj-Hegyaljai mezőváros - Olaszliszkáról Borbély Szilárd sötét tónusú drámája és tragikusan torzó életműve is eszünkbe jut -, vagy a szegénységéről és a vidéki Magyarország felemelésének kísérletéről elhíresült Tiszaladány földrajzilag, térben is körülírja ezt az általam társadalminak mondott utazást. A nem ritkán szürke, lelakott, igénytelen környezet, s a benne élő ember és a hozzá tartozó állat egy új, mindezektől látszólag független minőségben szervesül, és a szeretet csillan meg a vizuálisan olvasható, de ki nem beszélt történetekben. Mintha egy sajátos történetmondásról lenne szó, amit nem a képek egymásutánja kockáz ki, hanem az ember, a fotográfus, s reményeim szerint a néző empátiája.

Nem szólok a kiállítás plüssmackóiról: Á. Tóth József mementói élettörténetének másként bizonyosan nehezen elmondható fejezetéhez tartoznak.

A. Tóth József fotográfiáját és egész emberi habitusát jellemzi az alábbi megjegyzése: „Főleg a peremvidéken élő és felnövő gyerekek sorsa érdekel.” Megítélésem szerint átjön ez jelen kiállítás anyagán is. Utalok csak arra a fotóra,

256