Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)
Kiállítások elé
A. Tóth József kutyás képei elé A kiállítási megnyitók megszokott formulája, hogy a megnyitó személy képzeletbeli utazásra invitálja a jelenlévőket a bemutatott művek segítségével. Képek esetében - legyenek azok egyedi alkotások vagy sokszorosítható lapok - leginkább a térbeli utazások megszokottak: a látvány ismeretlen, felismert vagy felismerni vélt helyszínei, a szituációk és a hozzájuk tartozó személyek révén tárja ki a teret a résztvevők előtt. Én is képzeletbeli útra invitálom Önöket Á. Tóth József kutyás képei segítségével, ám ez az út többfelé ágazik. Lehetne egyfajta időbeli barangolás: annak a 10-12 ezer éves folyamatnak a bejárása, aminek során a - vélhetően egy már kihalt farkasféléből háziasított - kutya az ember legközvetlenebb társává, segítőjévé vált. Vagyis az a hosszú történeti szakasz, aminek során talán semmi más állathoz nem hasonlítható viszony alakult ki a különböző korok embere és négylábú társa között. Annak persze sok néprajzi, művelődéstörténeti érdekességével, aminek csak a vége felé, a 19. század utolsó harmadában született meg a tudatos, szelektált ebtenyésztés. Lehetne a sétánk akár állattani is: a kutyafajták, munka- és társasági állatok bemutatása, aminek során a kutya ugyancsak segítőtárs, amiből ez ember hoz létre ölebet, saját magának tetszőén megnyírt, felöltöztetett, de a kutya létét egészen el soha nem felejtő partnert. A mi képzeletbeli sétánk azonban inkább a társadalom, az emberi közösségek és az egyén útjain, mellékútjain és útvesztőin vezet. Mert úgy gondolom, hogy A. Tóth József fotográfiái elsősorban az emberről, emberi tulajdonságokról, emberi viszonyokról és szituációkról szólnak, meg persze a kutyák „emberinek” tűnő tulajdonságairól. Itt látható képein a társadalom különféle színterein mutatja meg, hogy a különféle szociális környezetben élők viszonyulásai eltérőek az állathoz, s a társadalom szintjei nemcsak ember-ember relációban tapinthatók, hanem az ember és az őt körülvevő - élő és élettelen - világ más dolgában is. Az emberi - és állati - lét mélységei, a lélek különös bugyrai, valamint a való világ és az ember gondolati rezdülései az utunk állomásai e képeket nézve. A fotók egy része szinte kettős portré, aminek a szereplői - a fotós legalább úgy láttatja -, egyenrangúak, a szituációk mondhatni emberiek, ember által is megéltek. A téma sajátosságának vélem, hogy a marginális környezetet mutató képen is átjön valamilyen módon egyfajta különös megbecsülés, akár szeretet, ha felületesen fogalmazok. A szociális környezet és az állati lét mintha összeérne ezen a ponton, és a kettő találkozásánál valami újfajta, különös minőség születik: egy olyan miliő, amelyben a feltételeknek már-már ellentmondó pillanatok és érzések mutatkoznak. Mintha elgörbülne a tér, legalább azok szemében, akik úgy gondolják, hogy a szeretet, a megértés, a harmónia csak a kiegyensúlyozott polgári lét sajátja. Talán bonyolultan fogalmaztam, hadd hívjam segítségül az irodalmat! A ma talán legnépszerűbb erdélyi költő, Kányádi Sándor szép sorával tudnám megmagyarázni, mire gondolok, bár nem szerencsés a kontextusából kiragadni egy-egy 254
