Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)

Kiállítások elé

világ képébe applikálni, a megélt élményt annak részeként rögzíteni. A turisztikailag frekventált helyeken Európa különböző tájain ma a szelfi-bot a legkelendőbb portéka. A. Tóth József barátom figyelmeztetett ennek a változásnak, fejlődésnek a gyorsulására, arra, hogy ennek zöme az elmúlt emberöltő alatt zajlott és zajlik, s hogy a mai tapasztaltabb generáció fél százada még egészen archaikus állapotát is láthatta a fényképezésnek.

2. Emlékeztet majd természetesen a tábla a fotográfusokra. Hangsúlyosan azokra, akik hangsúlyosan formálták ezt a tevékenységet, akiknek a munkája egyáltalán felveti a nehezen megválaszolható kérdést, hogy létezett-e miskolci fotográfia. A legelsők még máshonnan érkeztek, de egyébként sem zárkózott be ez a kör soha, ahogy tevékenysége is túlmutat a városon és a környező tájon. Gondoljanak csak arra, hogy Schabinszky László ránk maradt fotói az egész magyar piktúra 19. század végi históriája szempontjából érdekesek, de a matyó viselet, a magyar népművészet új korszakának is dokumentumai. Ahogy Kőris Kálmán fotográfiái is letéteményesei a 20. század első évtizede mezőkövesdi és bükkaljai tradíciója megismerésének, de dokumentumai az egész Magyarország vidéki szegénységének is.

Ebben a vonatkozásban is számos próbálkozás, a fotográfia megújításának kísérlete juthat eszünkbe, különösen az 1980-as évektől, amelyek bizonyos fokig összekapcsolódtak Miskolc nevével is. Gondoljanak a fotó és a grafika kapcsolódására, a fototechnikával fejlődő új sokszorosító eljárásokra, a nyomdászat megújulására! Emlékeznek még a diaporámára, aminek Miskolcon is voltak elkötelezettjei? (Szándékkal nem ejtek neveket a közelmúltban elmentek és a ma élők közül, mert félek, nem lennék következetes a felsorolásban.)

S a jegyzett, ismert személyiségek mellett egy sor „kismestert” is említeni kell, hiszen a sajtó körül, kulturális intézmények állományában kiválóan felkészült és nagyon jó szemű emberek dolgoztak. Kérem, nézzék el nekem, hogy kicsit hazabeszélek, és a múzeum egykori gárdájából Kamarás Jenő, Kováts Tibor és Valent Ede nevét szóba hozom, inkább csak érzékeltetve, hogy mit értek „kismester” alatt.

S emlékeznünk kell majd arra is, hogy ez az időszak, amikor egyre több kézbe kerül fényképezőgép, ami a családi ünnepségek és a kirándulások kelléktárában talált helyet. Mindebből sok minden következett. A fotográfia egy évszázadon át összekapcsolódott a város történetével, s az objektívek előtt megjelenő személyek és személyiségek, családi és hivatalos ünnepek, eltűnő vagy épülő objektumok, az egykor volt közösségek emelkedett pillanatai és tragédiái mind az utódok emlékezetének építőköveivé lettek. Az utódgenerációk a fotók segítségével emelték be identitásukba a megelőző korszakot. Gondoljanak például a nagy miskolci árvízről készült fotósorozatra, amelyek a közösség utódgenerációi számára kommemoratív meghajtók voltak, azokon kívül közvetlenül semmi nem kötötte már őket a város egykori kataklizmájához. Az elmúlt évtizedekben leszakadt az egyes fényképekről ez a fajta tartalom, a növekvő képzavarban az egyes fotó elveszítette a jelentőségét.

252