Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)
Kiállítások elé
A 80 éves Frisnyák Sándort köszöntő kiállítás elé Frisnyák Sándor 1934. május 14-én, Szikszón született, de kisgyerek korától Miskolcon nevelkedett. Főiskolai és egyetemi képzettségét az oktatás minden szintjén kamatoztatta: a mályi általános iskolától a Diósgyőri (akkor Kilián) Gimnáziumig, a szegedi tanárképző főiskola földrajzi tanszékéig. Igazi otthonra és kibontakozási lehetőségre azonban Nyíregyházán lelt, ahol beérett iskolateremtő személyisége és sok munkával kialakította annak kibontakoztatási lehetőségeit is. 1968-ban lett a fiatal főiskola oktatója, 1971-től 2000-ig tanszékvezetőként - mellette majd évtizedig főigazgató-helyettesként - formálhatta a leendő tanárok felkészültségét, látásmódját, s állította emelkedő pályára tanszéke tudományos presztízsét. Az eredményes és elismert oktatói-oktatásszervezői munkájával szerves egységben végezte a tudományos tevékenységét, amiről nemcsak számos könyve, és nagy számú tanulmánya tanúskodik, hanem kandidátusi fokozata, habilitációja, 1998-ban elnyert egyetemi tanári címe és a 2000-ben szerzett MTA doktora fokozata is. Számba venni is nehéz lenne sokféle szakmai-közéleti és társadalmi megbízatását, feladatát, szerepvállalását. Mindezeket emberi habitusa, szolgálatkészsége, a másik ember felé való odafordulás képessége, ügyszeretete, fegyelmezettsége, embersége kapcsolja szerves egységbe. A történeti földrajz mind kialakulásában, mind fejlődési folyamatában meglehetősen összetett, térben és időben változó diszciplína. Nem csak azt a folyamatot jelenti, hogy a 19. század derekától egyes, egymástól irányultságukban és szervezetükben elkülönülő chorológiai és chronológiai tudományok fokozatosan egymás felé fordultak egy-egy nemzet, egy történeti térség múltjának árnyaltabb értelmezésében. A 19. század utolsó évtizedétől a tér és az idő kölcsönös problematikája át- meg átjárta a história és a geográfia egész kutatását, s értelmezésük a nagy tudományos iskolák gondolati megformálódásának egyik legfontosabb meghajtója lett. A történeti földrajz intézményesülése ugyan csak az 1930-as évektől zajlott le, de már a megelőző két emberöltő alatt a tudományban kikristályosodott a földrajzi környezet és a tájhasználó ember műveltségének számos fontos összefüggése: a földrajzi determinizmustól eljutott az értelmezés a táj és ember viszonyának posszibilista felfogásáig. A német, a francia és más iskolák felfogása mélyen benne gyökerezett az adott nemzet térbeli és időbeli múltjában, kisugárzásuk és hatásuk sem volt mentes a 20. században Európa politikai megosztottságától. Vonatkozik ez a magyarországi kutatásra is, ami sokáig a német és a francia iskolák hatását viselte magán, de mind hazai, mind nemzetközi kontextusban nagyban gátolta a kibontakozását a hagyományosan Kárpát-medencei térszemlélet és az 1920 utáni földrajzi-politikai szituáció ellentmondása. Hiába maradt belül a történeti földrajz művelése az egyetemek földrajzi katedrái és a 238
