Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)

Kiállítások elé

a nemzeti hovatartozásukat, miközben olyan helyről származtak el, ahol nem termett meg a szőlő!)

Szembetűnő, hogy a mezőgazdasági termelvények kistáj i változatai és a hozzájuk kapcsolódó ételek megkülönböztetett jelentőségre tettek szert ebben a vonatkozásban. Mindez igazolja a táplálkozáskultúra, egyáltalán a tradíció, vagy mondjuk ki: a népiélek azon sajátosságát, hogy a családon belül öröklődő, a lokális hagyománnyal mégis sok azonosságot mutató ételeknek megkülönböztetett jelentőséget szán a szülőhelyhez való kötődésben. A hagyományos kultúrában felnövő egyént az otthoni ízek - együtt persze az ételt készítő, illetve az azt együtt elfogyasztó családtagok kötelékével - egész élete során elkísérték, s megőrizték a közösséghez, nem ritkán már inkább képzeletbeli, immaginális közösséghez való tartozásának tudatát.

II. A bor különösen alkalmas a lokális adottságok, a helyi ízek bemutatására. Ennek okai például:- Szőlő birtoklásának és művelésének sajátos jellege a feudális korban.-A nagy munkaigény, az azzal járó közös munkák szerepe.-Aparaszti borértékesítés sajátosságai.- A pince és a bor sajátos presztízse. A pince miliője. A borkészítő jól lemérhető jártasságának próbája, és az arra adható válaszok - dicséret és kritika - árnyaltan összetett társadalmi és kulturális vonásai.-A kínálás és a fogyasztás lokális szertartása, a közös fogyasztás ugyancsak a közösségen belül öröklődő formái.- De a racionalitáson szinte túlmutató összefüggések is közismertek Európa sok táján: „Mikor virágzik a szőlő, megmozdulnak a borok a pincékben” - mondják. Mindebből könnyű párhuzamot vonni az emberi közösségek összetartozásával, a közös kulturális örökség vállalásával. III.

III. A Bodrogköz múltjával, a vízrendezés előtti arculatával, a tájhasználat korábbi formáival látszólag nehezen fér össze a szőlőművelés és a borkultúra. Igaz, a nagyobb értékű szőlők térségünkben a Bodrog jobb partján húzódnak (Bári, Toronya, Szőllőske), de Kövesd, Szentes, Helmec és Kisgéres borának tradíciója ugyancsak megragadható. Bár Fényes Elek Kisgéres borát nem említette a 19. század derekán - Helmecét és Kiskövesdét igen -, s lényegében Keleti Károly 1869-es statisztikája tesz említést először a 187 géresi szőlőbirtokos mintegy 112 kát. holdnyi szőlejéről, biztosak lehetünk abban, hogy régebbi itt ez a kultúra. Mindezt nem csupán a régi fajták, régies technikák, s a pincék igazolják. Azt, hogy a Mária Terézia-féle úrbérrendezést előkészítő paraszti bevallás (1772. november 19.) a helmeci és az újhelyi szőlőkben kapával pénzt kereső kisgéresieket említ, s azt, hogy a falunak Szent Mihály napjától (szeptember 29.) Szent Pál napjáig (január 25.) magános korcsmája működött, aligha magyarázhatjuk

207