Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)
Elődök és (egykor volt) társak
a szabadszállási gyűjtőtáborokra: a „naiv” fafaragó plasztikus munkáinak rögtönzött értékelésére, az éjszakai nótázására a nem kevés bor után, a szabadszállási kollégium - Sztrinkó Pista által szervezett - ki nem fogyó boroshordójára, Ajpi Gyula barátunk finom halászléjére. A „binyekáresz avatás” egyedi „szertartására”. APetercsák Tivadarral hármasban gyártott, felgyüjthetetlen Tisza-II. kérdőív születésére a szolnoki panellakás sokadig emeletén. Az ökörfarkkóró pásztor-mesélte, másfél évtized alatt cikké formálódó történetére. A Jászságról tartott miskolci TIT előadására: a helyi autóbuszon beszélgettünk, s egy idő után felállt az előttünk ülő férfi és közölte, ezért tart itt az ország, mert emberek ilyen marhaságokkal foglalkozhatnak. Megjegyzem, a néprajzi ismeretterjesztés akkor a mindennapi életünk része volt, igaz, még nem volt több múzeumpedagógus az intézményeinkben, mint etnográfus! Régebben rendszeresen különnyomatokat küldtünk egymásnak, cseréltük azokat a találkozások során: nemcsak matematikai-statisztikai jelentősége volt annak, ki mit írt. Emlékszem a Szolnok megye népművészete kötet munkálataira, amikor Miskolcról mikrobuszrakomány társaság ment le Szolnokra megnézni a munka haladását, a kiválasztott tárgyakat és Kincses Karcsi gyönyörű fotográfiáit. Eszembe jut az akkor szokatlan, Miskolcon is bemutatott kiállítás - Szabó László rendezte - Szolnok megye temetkezési szokásairól, benne a sokkoló szürke koporsóval. Eszembe jut a bodrogzugi hallgatói gyűjtőtáborban folytatott beszélgetés, s a tiszafüredi közös gyűjtés esti együttlétei, a szertartásos közös esti lábmosás oldott alkalmai Lacival, Darkó Jenővel, Havassy Péterrel, ahol valójában megfogant egy Pulszky Társaság típusú múzeumi érdekképviseleti szervezet ötlete. Emlékszem az igazságkereső, a közös dolgainkért ágáló emberre. Szegény Sztrinkó Pista, vagy a másik jó barát, Mező András, az egykori zenész társ, a kiváló nyelvész elvesztése iránti fájdalmára. Nem sorolom. Szabó László egyedi, eredeti ember, sajátos tehetség volt. Sok mindenben megpróbálta őt a sorsa. Neki valóban életre szóló hivatása volt a néprajz szerteágazó művelése, amiben a maga örömén túl számos jelentős eredményt ért el. Tanítványokat nevelt, sok dologban hatott a szűkebb-tágabb környezetére, mégis, mintha valami miatt olykor szűkös lett volna számára a neki adatott mozgástér. Két dolgot még Szabó László személyéhez kapcsolok, ami ugyanakkor közös élményünk, lehetőségünk, bizonyos értelemben önmegvalósításunk kerete is volt. Az egyik, amiben meghaladhatatlan érdemeket szerzett: annak igazolása és elfogadtatása, hogy a vidéki múzeumokban (is) magas szinten lehet tudományt művelni. (Más kérdés, hogy ez nem az egyetlen lehetősége és útja a hivatás gyakorlásának és a néprajzi gondolkodásnak!) Ez a tudományművelés egyszersmind a közzététel - kiállítások és publikációk - és az ismeretek közreadásának feladatát is körvonalazza. A szolnoki múzeum régi udvara a könyvtár, a TIT, a közismereti nyomdai kiadványok megvalósulásának kerete volt. Mindazé, ami az 1990-es évek dereka előtt egy ízig-vérig vidéki múzeumi ember habitusához tartozott. Úgy gondolom, hogy mára elmúlt a vidéki múzeumok virágkornak is nevezhető időszaka, ami persze akkor is gyenge anyagi kondíciót jelentett, 197