Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)
Elődök és (egykor volt) társak
Emléksorok Szabó Lászlóról Hetek óta forgatom magamban a szót, miként emlékezzem meg Szabó Lászlóról. Mi jut eszembe vele kapcsolatban, mire emlékszem leginkább? Akárhogy is próbálom, nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy felettem is eljárt az idő, s mindenek előtt a régi Szabó Lacit, s a régi önmagunkat idézgetem. A debreceni tanszéket, ahol az 1970-es, 1980-as években - a kis hallgatói létszám ezt megengedte - még teljesen megszokott dolog volt a már végzettek és az egyetemi hallgatók rendszeres találkozója. Bizonyára mindannyiunknak mást jelentettek ezek az ünnepek - nekem nagyon sokat. Afféle első generációs értelmiségiként, most visszanézve, úgy érzem, hogy a már sikeres, eredményes elődök mintaként, példaként szolgáltak a fiatalabbak számára. Gunda professzor, de a tanszék egész pedagógiai irányultsága is azt erősítette, hogy aki szorgalmas, s aki nagyon akarja, az ugyanolyan komoly tudós lehet, mint Gunda Béla vagy mint érdemes utódai. Amikor az 1970-es évek első felében - talán nem csal az emlékezetem pl. a rendkívül kedves emberpár, Ikvai Nándor és Sándor Ildikó eljött Debrecenbe, aztán Selmeczi-Kovács Attila, Bellon Tibor, Hoppál Mihály - doktoravatásuk profán ceremóniáját adták elő Dobrossy Istvánnal az egyetemi menzán rendezett közös vacsora során az általam megélt első találkozón -, vagy Szabadfalvi József, Farkas József Kapros Márta és Schwalm Edit, hogy lányokat is említsek, megjelent, akkor a hallgatók nem egyszerűen sikeres, már megbecsülést, szakmai rangot szerzett elődökkel találkoztak, hanem bizonyos értelemben a maguk remélt jövendőjével is. (Az akkoriban teljesen megszokott volt, hogy a néprajz szakosok zömmel a szakmánk körül igyekeztek helyet találni maguknak - a tanszék segítségével.) Az ismert és elismert „elődök” közé tartozott természetesen Szabó László is a maga harmincegy-két évével. Számos képet, emléket őrzök róla: sokfélét, ahogyan egy karakteres személyiségnek sokféle arca van. Külsőre az orrnyeregbe és kétoldalt a halántékba mélyülő, feketekeretes szemüvegére gondolok, amit beszélgetés közben rendre levett, s ami egyfajta figyelem, a beszélgetést kísérő gesztus volt. Előttem van az alacsony, korpulens, széles vállú fiatal férfi az akkor divatos fekete bőrzakóban, akkor még az úszó, vízipólós előzmények rugalmasságával, de láthattam azt is, ahogyan az évtizedek alatt fokozatosan elnehezült, amíg végül már teher volt számára a mozgás. Emlékszem a sajátos beszédmódjára, a beszélgetésbe, vitába fokozatosan belemelegedő partnerre, az emelkedő hangjára, ahogyan rövid idő alatt a társaság középpontjába került. De fel tudok idézni „hivatalos” eseményeket is: ahogyan a sok száz oldalas kandidátusi értekezésének vaskos példányai fölött ül a szemináriumi helyiség sötétzöld borítású asztalánál, vagy a nehezen palástolható csalódottságát, mégis elegáns tartását az Akadémia Roosevelt téri épületében az első, sikertelen doktori védése után. Jól emlékszem a tiszakürti és 196
