Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)

Elődök és (egykor volt) társak

paraszti háztartásban című kötete.4 Ebben a szerző feltárta, hogy a nyírbátori háztartások a 20. században mintegy tíz fazekasközpont termékeit használták, s hogy tárgyi állományukban az ismert alföldi műhelyek (Hódmezővásárhely, Mezőtúr, Debrecen) készítményei együtt voltak jelen a partiumiak (Rév, Zilah, illetve Nagybánya) portékáival, és a gömöri fazekasok tűzálló sütő-főzőedényeivel. Leírta a másodlagos jelentőségű nyírbátori fazekasság históriáját, bemutatta a még tevékenykedő mestereket, s ami a legfontosabb, és talán legmaradandóbb: részletezően foglalkozott a kerámiatárgyak életével. Nem csupán használatuk alkalmait rajzolta meg árnyaltan, de azt is, hogy az eredeti funkciójukból kikopó cserépedények milyen másodlagos, harmadlagos, akár ötödleges, hatodlagos felhasználást nyertek. Bemutatta a cserépedények javítását, a foltozásukra, illetve drótozásukra szakosodott vándoriparosokat, azokat a service nomádokat, akik tradíciójukban és személyükben kapcsot képeztek a Kárpát-medence népei között. (Másutt is írt a drótozás technikájáról és a drótostótokról, igazolva jelenlétüket a Tiszántúlon és a Nyírség falvaiban.5)

A másik, ugyancsak főleg a kézművesség körébe illeszkedő, bár leginkább a fogadalmi tárgyak vizsgálata kapcsán gyakran idézett munka 1977-ben jelent meg a Báthori István Múzeum kiadványaként, Viaszöntő népszokás Máriapócson címmel.6 A kötet rövid bevezető tanulmányában nemzetközi összefüggéseibe is jól beágyazva mutatta be a votívok készítésének és az offerálás szokásának hagyományát és gyakorlatát. Ennek kapcsán feltárta a máriapócsiak viaszöntő technikáját, amivel az 1715-től Mária-kegyhelyként ismert település, 1749-től bazilita rendház búcsúit, illetve búcsúsait kiszolgálták. Leírta és lefényképezte az öntőformákat, elkészítette az offerek kataszterét, aminek akkor is rendkívül nagy jelentősége van, ha az emlékezetet megelőző időszakból nem sikerült feltárnia a technika lokális meglétét. Ne feledjük, hogy Máriapócs évi 10-15 búcsúja 1920 előtt találkozóhelye volt a térség népeinek, s ilyen módon a műveltségi javak átadásának és átvételének is valóságos alkalma volt.

A harmadik mű - amiről szólni kívánok - megjelenését Szalontai Barnabás már nem érhette meg: 1984-ben adta azt ki a debreceni néprajzi tanszék Nyírbátor népi építészete címmel.7 A kötet valójában több annál, mint amit a címe jelez: település földrajzi, településtörténeti, agrártörténeti és történeti néprajzi alapokból kiindulva mutatja be az egykori mezőváros működését, a hagyományos mezőgazdálkodás ágazatait, s a parasztpolgári fejlődés társadalom rajzában tükrözteti meg a hagyományos népi építészet változásait. Az oppidum gazdálkodásának, az

4 Közlemények a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Intézetéből, 23. Debrecen, 1970.

5 Szalontai Barnabás: A drótosok. Szabolcs-Szatmári Szemle XIX. (1984) 2. szám 95-100.

6 Báthori István Múzeum Kiadványai 24. Nyírbátor, 1977.

7 Studia Folkloristica et Ethnographica 13. Debrecen, 1984., Vö. még: Szalontai Barnabás: Élet a nyírbátori parasztházban. Néprajzi tanulmányok Dankó Imre tiszteletére, 229-240. Debrecen, 1982.

189