Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)
Elődök és (egykor volt) társak
persze ma is - ellentmondásosak voltak, s nem ritkán keveredtek a politikai propaganda elemeivel. Nos, ez az időszak a vidéki múzeumalapítások virágkora volt. Nyírbátor és Szalontai Barnabás kapcsolatában is megválaszolhatatlan az ide kívánkozó babitsi kérdés, hogy ti. „az énekes szüli a dalt, vagy a dal szüli énekesét”, de jellemző volt, hogy a kisebb-nagyobb közösségek, hangsúlyosan települések és történeti kistájak népe megtalálta a maga múzeumcsináló emberét, ezek az emberek pedig az életüket tették rá, hogy saját közösségük tárgyi és szellemi örökségének múzeumokat emeljenek. Ahogyan ebben a megyében Szalontai Barnabás, Csiszár Árpád, Farkas József, Molnár Mátyás és jeles társaik, úgy másutt Asztalos Istvánok, Csete Balázsok, Csiba Antalok, Dala Józsefek, Lukács Gáspárok, Pap Miklósok, Pap Arzénok, Szűcs Sándorok, és más kiválóságok teremtették meg az 1963-ban megyei múzeumi szervezetekké tömörülő vidéki intézmények igen jelentős részét. (Nem mellesleg, Szalontai Barnabás céhbelivé válásának is 1963 volt a kezdő éve.) Németh Péter azt írja megemlékezésében, hogy Szalontai Barnabás 1952. február 16-tól 1963. január 31-ig dolgozott a nyírbátori II. számú általános iskola állományában, s ez alatt a tíz esztendő alatt született meg a Báthori István Múzeum.1 (Az alapítás hivatalos időpontja 1955. május 1.) Úgy gondolom, hogy az élettörténetnek ez a szakasza ugyancsak tipikusnak mondható! A gyűjtemény létrehozásáért házaló, annak elhelyezésére és bemutatására alkalmas helyiségekért, majd az önálló múzeumépületért kilincselő, a megörökölt, jellemzően lelakott múzeumra tetőért kuncsorgó, szívósan kapcsolatokat, támogatókat kereső vidéki értelmiségi - aki közben még maga is tanulta a múzeumi szakmát - jellemző szereplője volt mind a vidéki kisvárosnak, mind a múzeumügynek. Az önmegvalósításban, nem mellesleg a helyi és országos hatalommal való viszonyban megnyilatkozó emberi habitus, karakter persze egyéni, de maga az életpálya tipikus. S ez a sajátos státus meghatározta természetesen a szakmai teljesítmény lehetőségeit, arányait és irányait is, amit persze erősen befolyásolt a felépített kapcsolatrendszer, de a helyi közösség mindenkori elvárása is. Ne feledjük, hogy Nyírbátor kulturális önazonosságában jószerével komplementerként jelent meg az épített örökség, a Báthoriak kultusza, az ezeket is magába foglaló, kibontakozó zenei-közmüvelődési szerepkör, valamint a múzeum: az egyik meghatározó kulturális intézménynek tehát sokirányú kapcsolatot kellett ápolnia. Szalontai Barnabás ezt tette, s a megye múzeumi szakembereitől a főiskola és a levéltár történészeiig, a debreceni egyetem szakembereitől jeles művészettörténészekig, a kulturális szaktárca hivatalnokaitól országos múzeumok főigazgatóiig építette fel a maga szakmai hátországát. Mindez, amint erre ugyancsak utal írásában Németh Péter is, szorosan összefüggött Nyírbátor kulturális felemelkedésével, várossá 1 Németh Péter: Dr. Szalontai Barnabás (1919-1984). Elődeinkre emlékezünk. Almanach, 114— 122. Báthori István Múzeum Baráti Kör. Nyírbátor, 2008. 186
