Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)
Elődök és (egykor volt) társak
90 éve született Szalontai Barnabás Amennyire egyedi és megismételhetetlen az ember, az egyén élete, története, anynyira tipikusnak mondható az, ahogyan a hivatalos utókor viszonyul az elődök szellemi hagyatékához, s elvégzi az idő rostáján fennmaradó örökségük értékelését. Az örökre elment kiválók tetteinek méltatásakor kezdetben még tobzódó jelzők, a talentumról való számadás egyértelműen pozitív többlete fokozatosan kiforrott értékrendhez idomul, s elhalványulnak a személyiségjegyek, az életben talán mindennél fontosabb karaktervonások. Ez teljesen természetes működése az egymást váltó generációk emlékezetének. Az utódokat azonban arra kötelezik az elődök által megteremtett eredmények, hogy a tisztes munkát erényként és példaként mutassák fel a fiatalabbaknak, s hogy megőrizzék a közösségük szolgálatában kiemelkedően teljesítők emlékét. Ezért is jöttem jó szívvel Szalontai Barnabásra emlékezni, s hálás vagyok az emlékülés szervezőinek, hogy lehetőséget kaptam e tisztelgő főhajtásra. Hadd mondjam el előbb röviden, hogy miért nem tudok elfogulatlanul beszélni Szalontai Barnabásról! Az 1960-as években szüleimmel Mátészalkán éltünk, 1966 és 1970 között az Irinyi János Élelmiszeripari Szakközépiskola Dohányipari Tagozatának diákja voltam Debrecenben. Ahogyan minden negyedik, ötödik fiúgyerek, én is régésznek készültem, de a magamfajta elsőgenerációs értelmiségi útja akkor sem volt könnyen belátható. 1969 nyarán hallottam valakitől, régészeti ásatás lesz Nyírbátorban, s azt javasolták, hogy keressem meg ebben az ügyben a Báthori István Múzeum igazgatóját. Szalontai Barnabás empátiájának volt köszönhető, hogy 2-3 héten át itt dolgozhattam a Magyar Kálmán vezényelte feltáráson - a Szülőotthon szomszédságában ami el is döntötte további sorsomat. Ha régész nem is lettem, a néprajzot és a múzeumot választhattam hivatásul, ami ma sem egyszerűen munkahely számomra, hanem életre szóló szenvedély. Egyetemi hallgatóként is itt tölthettem nyári gyakorlatomat, majd a Néprajzi Tanszék hallgatóinak közös nyírlugosi gyűjtésén Szalontai Barnabás komoly pénzt bízott rám, hogy tárgyakat gyűjtsünk a múzeum számára. Később is kitüntetett figyelmével majd barátságával, s biztatott, amiért ma is végtelenül hálás vagyok neki. Szólnom kell a hasonló múzeumi ünnepek megkerülhetetlen kérdéséről, amit itt most egyszerűen a múzeum történet Szalontai Barnabás Jelenségének” nevezhetek! Több oka is volt, hogy az 1950-es és 1960-as évek a magyarországi múzeumügy virágkorát jelentették. A történet legfőbb meghajtója vélhetően az volt, hogy a paraszti kultúra és a kézműves tradíció, egyáltalán a vidéki Magyarország népességének hagyományos életmódja minden korábbinál gyorsabb és áthatóbb átalakuláson ment át. A modernizáció folyamatai akkor is visszavonhatatlan változásokat eredményeztek, ha valós történései - ahogyan 185
