Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)

Néprajzi előadások és írások

egy ötödikkel is bővült (Lázár-nap: december 16.).2 Miskolc mellett a középkor végén Sajószentpéter,3 4 Muhi4 és Kaza mezővárosok jelentősége meghaladta Diósgyőrét.5 Az oppidumok közül csak hetipiacot tartott Boldva, Dédes, Edelény, Mezőkövesd és Rudabánya, de nem volt jelentősebb piaci szerepkörük Ernőd, Elejőcsaba, Keresztes és Ónod falusias mezővárosoknak. Felemelkedésük később lett látványos. Országos vásárral bírt viszont a középkor végén - földrajzi helyzete okán - Abrány és Montaj,6 7 hetipiaccal Szendrő, valamint két központi hely funkciójú falu, (Hejő-)Keresztúr és Szendrőlád.1 A miskolci vásárokról és piacokról igen sok részletező leírást ismerünk,8 az árukínálatuk azt mutatja, hogy az itteni sokadalmak a Tisza mente kiterjedt állattartásának, valamint az azon alapuló, de a Felföld nyersanyagait is felhasználó feldolgozóipar (bőr, gyapjú, fa, fém stb.) javainak értékesítését szolgálták, ugyanakkor közvetítőszerepet is elláttak a felsőbb megyék gabona- és élelmiszerforgalmában. Miskolc céhes ipara nagy kiterjedésű kapcsolatrendszerrel bírt, így a felföldi vármegyék felől nem csupán nyersanyagok érkeztek (főleg fa, fém), hanem a kézművesek - főleg a műhelyek között vándorló legények - közvetítésével technikák, eljárásmódok, s tárgytípusok is. Csak a térség múzeumi gyűjteményeinek monografikus feldolgozása adhatna választ az olyan összefüggésekre, amit például Veres Gábor kimutatott Lőcse és Szepes vármegye faanyaga valamint faipara és a miskolci asztalosság között.9

A Sajó-völgy eltérő jellegű tájakat kapcsolt össze, sokszínű tevékenységek, s különböző nemzetiségek között teremtett kapcsolatot, illetve biztosította a kapcsolatok lehetőségét. A déli szakasz, a Sajó és a Hemád, valamint a Sajó és a Tisza összefolyásának térsége a vízrendezés előtt a külterjes állattartás kiterjedt térsége volt, melynek forgalmát éppen úgy a vízi átkelés lehetőségei akkumulálták másod- vagy harmadrangú vásáros helyekké (Köröm, Ónod), mint a Tisza két partja közötti kapcsolatokét. Kókai Sándor a 19. század közepének állapotai alapján kifejezetten piaci alközpontnak nevezi Ónod, Tiszatarján, Mezőcsát,

2 Kubinyi 1996. 423-424., Dobrossy 2002. 15.

3 Tóth 1994. 113-124. Sajószentpéter 1446-ban kapott vásári kiváltságot Szent Gergely (március 12.) és Szent Miklós (december 6.) napjára. Vő. Kubinyi 1999. 512.

4 Pünkösdkor és Szent Lukács napján (október 18.) tartotta a sokadalmait a 16. században. Idézi: Kubinyi 1999. 512. 46. jegyzetben.

5 Gyulai 1996. 255-336., Gyulai 1998. 175-356., Gyulai 1999. 519-533.

6 A 18. századra elpusztásodott, Tiszabábolna határának része lett. Vö. Fém es 1851. III. 115.

7 Kubinyi 1999. 517.

8 Összegzőén: Dobrossy 2002. 29-54. Vö. még: Dobrossy 1992., Dobrossy 1998., Viga 1982. 213-224.

9 Veres-Viga (szerk.): 2006. A kötet tanulmányai több mesterség vonatkozásában kimutatják ezeket a regionális kapcsolatokat, s bőséges irodalom összegzi azok előzményeit is. Az iparos társulatok históriáján túl, kevésbé kidolgozottak ezek tárgytörténeti vonatkozásai. Vö. Veres 2008.

132