Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)
Néprajzi előadások és írások
tésében de az 1930-as évek végétől, főként a második világháború után nemes gyümölcsfajták kerültek a beltelkekre, a porták kertjeibe. Az ártéri gyümölcsösök minőségének javítása - főként ritkítás, sorokba rendezés, alkalmanként metszegetés - elő-előfordult, de igényesebb fajták legfeljebb a homokdombok szőlőskertjeibe kerültek a filoxéra után, a direkt termő fajták részleges lecserélésével. Az ártéri gyümölcsösök használata megszűnésükig, az 1950-es, 1960-as évekig extenzív maradt, jóllehet történtek próbálkozások a nagy értékű gyümölcsfaállomány javítására és piacának kiépítésére.29 Egy-egy település „gyümölcsös” jellege máig a tradíció függvénye, ami persze a talaj, a vízjárás és egyéb táji adottságok függvényében fejlődött ki. A domináns szilva, mellette többféle alma, körte is jellemzően meghaladta a helyi fogyasztás igényét, így annak értékesítése számottevő hasznot biztosított.30 A 20. század első felében közönséges gyakorlat volt, hogy a gyümölcsöt, elsősorban a szilvát a gyümölcsösben kialakított, földbe mélyített aszalókban konzerválták, és kizárólagos volt a konyhán a cukor nélkül befőzhető szilvalekvárként való tartósítása is. (Tanulságos megfigyelni, hogy az elmúlt emberöltő alatt megjelentek ugyan nemesebb szilvafajták a bodrogközi falvakban, de a ma - turisztikai szempontból is - újra felvirágzott lekvárfőzés alapját a hagyományos fajták [főként a berbencei] jelentik, és a települések közös ünnepén sokfelől igyekeznek összegyűjteni a közös attraktív lekvárfőzések alapanyagát.) Az emlékezetben a pálinkafőzés a 20. század második felében kapott nagyobb gazdasági jelentőséget, ennek kutatása azonban még további feladat lehet. Az ártéri gyümölcsösök őrzése, a gyümölcsszedés és -értékesítés, az aszalás mind közös munka volt, ami maga köré gyűjtötte a családokat és az ismerősöket, és a kultúra átadásának lehetőségeként is működött, hasonlóan más, közösen végzett munkákhoz. Az ártéri gyümölcsösöket a közös gazdaságok létrehozása után számolták fel: volt, ahol több tízezer gyümölcsfát húztak ki, vágtak ki a helyi döntés következtében. Az ártéri kerteket, a gyümölcsösök alját többfelé rétként kaszálták, ennek haszna természetesen az évi áradásoktól függött. Alkalmanként kisebb állatcsapatokkal - főként sertésekkel - is meglegeltették a gyümölcsfák alját, másutt viszont kategorikusan távol tartották a jószágokat ezektől a területektől. Van adatunk arra, hogy a zöldár levonulása után kölessel vetették be az ártér egy-egy darabját - a két háború között már inkább állati takarmány volt e gyorsan fejlődő gabonaféle -, volt, aki zöldséget, káposztát ültetett, ha az áradás nem fenyegetett. Másutt kifejezetten gyepet igyekeztek hagyni, ami a gyümölcs felszedését nagyban segítette. Összegzésként ismételten hangsúlyozom, hogy ezeknek a térségeknek a hasznosítása annak ellenére együtt változott a település egészének paraszti gazdálkodásával, ha egyébként - különösen a Nagytárkány, Kistárkány, 29 AFelső-Bodrogköz példája: Viga 1993a. 30 A Bodrogközről részletesen: Viga 1996. 92-110. 117
