Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)

Néprajzi előadások és írások

Tisza menti vonásait. Erősítette ezt, hogy ez a történeti táj más adottságú vidékekkel érintkezett, amelyek népével kicserélték egymással a javaikat, s aminek a révén például a környező tájak kiélése révén nyert háziipari termékek áramlottak Tokaj-Hegyaljára. Meghajtója volt ennek a gazdasági folyamatnak, hogy Tokaj-Hegy alj a mezővárosai szinte állandó piacokat és vásárokat működtettek, ami jószerével az egész gazdasági évben fenntartotta a forgalmat, nem csupán a paraszti mezőgazdálkodás hagyományos csúcsidőszakaiban. A térség forgalmában évszázadokon át meghatározó volt Tokajnál a hídon való tiszai átkelés lehetősége is, beleértve ebbe a Tiszántúl népcsoportjainak hegyaljai munkavállalását csakúgy, mint a hegyaljaiak tiszántúli aratómunkáját. Ismert, hogy a nagy munkaigényű hegyaljai szőlők századokig jelentős számú időszaki munkást - magyarokat, szlovákokat, ruszinokat, németeket, lengyeleket - vonzottak e történeti tájra, s azt is tudjuk, hogy az ő közvetítésükkel mennyi nyelvi és más kulturális elem vándorolt az érintett csoportok között. Aligha tévedünk, ha e vándorlással közvetített javak között keressük egyes tárgyak, eszköztípusok, akár kézműves technológiák elterjedését is.

Magyarország történetének szomorú velejárója, hogy az elmúlt évezred históriájából relatíve szegényes emlékanyag maradt a mai utódokra. Vonatkozik ez Tokaj-Hegy alj a tárgyi örökségére is. (Ennek az okait talán egy önálló tanulmányban kellene valakinek számba venni.) A mai közgyűjtemények elsősorban egyes tárgycsoportok meghatározásával és egyedi reprezentatív tárgyakkal tudják szemléltetni a vázolt történeti folyamatot. S nem túl biztató a kép akkor sem, ha a kérdést úgy tesszük fel, hogy ma milyen táji és társadalmi potenciált hordoz ez a történeti táj. A világörökség alapját jelentő táji elemeken és a kapcsolódó borkultúrán, a karakteres mezővárosi épületállomány mai állapotán túl meglehetősen keveset. A ma gyorsan változó elvárások, piacosodott világunk életre keltheti akár a hagyományos kézművesség egyes elemeit is, de azok tartós megmaradását és sikerét illetően nem lehetünk optimisták. Különösen akkor nem, ha nem a látványosságra, kirakatra gondolunk, hanem arra, hogy meg tudnak-e élni emberek, családok ebből a munkából. Ha csak egy kiemelt, sokszor feltámasztott tevékenységre, a Tokaj környéki vesszőfonó háziiparra gondolunk - az 1890-es évektől szinte napjainkig vannak próbálkozások -, vannak kétségeink. Ahogyan nem jelentettek könnyű megélhetést az elmúlt évszázadokban sem a kézműves munkák, úgy nem könnyű azokat elhelyezni a 21. század gazdasági és társadalmi viszonyaiban sem. Jelentős részük felett végleg eljárt az idő.

(A tanulmány ebben a formában itt jelenik meg először)

104