Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)
Néprajzi előadások és írások
nem véletlen, hogy ebben a vonatkozásban a források akár két-három évszázadon keresztül igazolják a tárgykészítők és a tárgyhasználók generációinak kapcsolatát, az egyébként relatíve egyszerűen aktualizálható technika, tudás átadását-átvételét. Az előzőek nem annyira a táj és a kultúrában élő ember viszonyát árnyalják, sokkal inkább azt jelzik, hogy a hagyományos kultúrában élő ember a mindenkori üzemszervezetének keretei között igyekezett optimalizálni a tevékenységét, próbálta többé-kevésbé rugalmasan igazítani törekvéseit a mindenkori feltételekhez. Az ásványok és kőzetek kitermelésének és feldolgozásának folyamata például magasabb szervezettséget igényel a kézműves társadalomtól, de a famunka vagy a vizek által időszakosan járt térszínek nyersanyagbázisa (gyékény- és veszszőmunka) az emberi cselekvés formáit is dinamizálta. Mindez a tevékenységi formák történetének folyamatát is nyitottá tette: egyaránt lehetőséget biztosított a népességnek régi vagy réginek tűnő tevékenységekre és újabb innovációk befogadására is. Bodrogközi példákon már korábban bemutattam, hogy a szerencsésebb birtokstruktúrájú, zömében kis- és középparaszti társadalom jellemzően konzervatív, föld- és munkaközpontú habitussal rendelkezik, szemben a dominánsan szegényparaszt és zsellérsorú falvak társadalmával, amelyeknek kulturális habitusához tartozott a több lábon állás, az innovatív cselekvés. Végül akár a faluból való elvándorlás és az újvilági kivándorlás is.110 Összegzés helyett Tanulmányom tárgyalási módja, az, hogy az egyes tematikai csomópontoknál az összegzésre törekedtem, felment az összefoglalás megírása alól. Csupán azt kívánom summázatul megfogalmazni, hogy Tokaj-Hegyalja évszázadai magukon hordozták a magyarországi kézművesség fejlődésének általános jellemzőit, de szerkezetében annak sajátos regionális változatát hozták létre. Ennek sajátosságát a bortermelés prioritását biztosító, de alapvetően komplex gazdálkodás mezővárosi megszervezése jelentette. A sajátos jogállás és társadalmi fejlődés mind a települések népességének összetételében és társadalmi státusában, mint a (különböző szinteken szervezett) iparűzők helyzetében különleges vonásokat hordozott. Karakteres jelleget biztosított ennek a mezővárosok extraneusainak (bebirtoklók) hangsúlyos jelenléte, akik erőteljesen formálhatták elvárásaikkal a helyi kézművesipar fejlődését is. A helyi igények differenciált, erősen szakosodott kézműves foglalkozásokat eredményeztek, amiben nem vált el egymástól élesen a szervezett iparűzés és a háziipari tevékenység. Az erősen hierarchizált társadalom éppen úgy differenciálta az igényeket, mint a gazdaság változásának ciklusai, és az alakuló kordivatok. Sajátossága volt ennek a folyamatnak az is, hogy Tokaj-Hegyalja átmeneti térség, kontaktzóna, ami nemcsak közvetítette, de saját struktúrájába is beépítette a kézművesség fejlődésének felföldi és alföldi, 110 Viga 1999b. 103
