Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)
Néprajzi előadások és írások
háziipari készítmények formai stabilitását eredményezte. Megfigyelhető persze alkalmanként az új funkciók megjelenése, a formai innovációk szerepe, jellemzően azonban mégiscsak arról van szó, hogy a zömmel helyben előforduló nyersanyagokat háziipari keretek között feldolgozók akár századokon át nagy vonalakban ugyanazt a manuális munkát végzik, s az egyes tevékenységeknek akár generációkon át történő szüneteltetése után is ugyanazokhoz az anyagokhoz és technikákhoz fordulnak. A megrendelésre dolgozó vagy piacozó háziiparos tevékenysége a különféle munkákra szakosodott települések esetében a közösségi tradíció része, sok tekintetben az által kontrollált. Az igények kopásával azonban ez egyre inkább az egyén irányultságát tükrözi, s a keresletét is gyakran a megszokott formák megváltoztatásával találhatja meg. Bár a háziiparok - különösen a vessző- és gyékénymunka - manuális ismerete akár többgenerációs szünetek után is alkalmazható, szinte búvópatakként van jelen a falvak tradíciójában, újrafogalmazása ma is jellemzően szociális problémák hatására figyelhető meg. (Más kérdés, hogy az újjászervezők a természetes nyersanyagok modern kori prioritását hangsúlyozzák.) Azok a szervezett formák, amelyek a lokális tradíció megújítását, jellemzően gazdasági-társadalmi szerepének növelését célozzák, többnyire a régies funkcióból és formából nőnek ki, de életképes keresletet jellemzően annak elhagyásával nyernek. (Pl. a vesszőfonó műhelyek főzött, hasított nyersanyagából készülő kerti bútorok, virágtartók olykor nem igazán funkcionális lakásdíszek.) A gazdasági funkcióban használt készítmények formáját a funkció praktikuma határozza meg, szemben például a háztartás kellékeivel. Az újabb készítmények nem ritkán diszfunkcionálisak a formával: gondoljunk a vesszőből vagy gyékényből font „vázák”, különféle „tárolóeszközök” példájára. A technikában és a formában gyakori a párhuzamosság a különféle anyagok esetén: a len és a kender, a vessző és a gyékény, a fa és a fém olykor komplementer módon jelenik meg, mindegyik a maga történeti folyamatába ágyazva. Az előzőek azt igazolják, hogy a háziiparok sem egyszerűen a nyersanyag és az annak feldolgozására szakosodott, jobbára szegényebb sorsú specialisták lokális találkozása során emelkedtek önálló gazdasági ággá, nem egyszerűen a lokális tradíció a meghatározójuk: abban számos gazdasági, társadalmi és kulturális hatás együttállása is megnyilvánult. Nem jelenségekről van szó, hanem a gazdaság- és társadalomtörténet, a vándorlás, a tárgytörténet, és számos más terület komplex folyamatairól. A 19. század végétől - a kereskedelem és a közlekedés fejlődésével - a háziipari készítmények forgalmában egyre inkább a piaci szempontok érvényesültek, amiben a készítő központok földrajzi helyzetének, az értékesítés helyének és a szállításnak mind meghatározóbb szerep jutott.109 Az önellátás szintjén a helyi nyersanyagok feldolgozásának elemi tudása lényegesen könnyebben aktualizálható, mint egy-egy faluközösség jelentősebb csoportjainak ez irányú szakosodása. A piac, az értékesítés lehetősége elsődleges szempont, s 109 Gaul 1902. 67. Összegzőén: Viga 1990. 31-92. 102
