Tóth Arnold: Vőfélykönyvek és vőfélyversek a 19. században - Officina Musei 22. (Miskolc, 2015)
Nyomatatás, kézirat, népi írásbeliség - Ponyvanyomtatványok - A ponyvafüzetek tanulságai
A ponyvafüzetek tanulságai A 19. századi nyomtatott vőfélykönyvek sokasága — még mielőtt a kéziratokkal való összehasonlításba és a konkrét szövegelemzésbe bocsátkoznánk — önmagában is megér néhány észrevételt. A folklorista szemével megfigyelt ponyvái jelenségek mindegyike a műfaj átmeneti jellegének elemzéséhez szolgáltat újabb információkat. Kirajzolódnak az átmenetek a szóbeliség és írásbeliség között, az átmenetek a nyomtatott és a kéziratos írásbeliség között, és az átmenetek a kor társadalmi rétegei, eltérő műveltségi javakat birtokló csoportjai között. A 19. század az írásbeliség széleskörű elterjedésének évszázada: míg a korszak elején a parasztok alig néhány százaléka ír és olvas, addig a korszak végére — különösen a közoktatás reformjától kezdődően - ugrásszerűen megnő a betűhasználó tömegek aránya. Ebben a társadalmi kontextusban is érdemes megnézni a ponyva átmeneti jellegének fontosságát: „Az átmeneti jelenségek elemzése azért is érdekes, mert a kötelező népoktatás bevezetése után általánossá váló elemi írástudás ellenére a paraszti társadalom nyelvi kultúrájában éppen az ilyen átmeneti — a szóbeliséggel és az írásbeliséggel egyaránt érintkező - jelenségek játszanak fontos szerepet.”296 Elsőként érdemes odafigyelni arra, hogy a nyomtatott ponyvaszövegek univerzumán belül is értelmes és érvényes a folklorisztikai értelemben vett változat, variáns fogalmának használata. Ennek három fokozatát különítette el a témával foglalkozó amerikai irodalomtörténész Renwick, a 19. századi angol-ír-amerikai ponyvafüzetekben kiadott Wild and Wicked Youth ballada 21 változatának elemzése során.297 Megállapítása szerint bármennyire is egységesnek és tömegesen azonosnak látszik a ponyvanyomtatványok világa, az aprólékos vizsgálat meglepő különbségeket tárhat fel még ugyanazon kiadók változatlan utánnyomásainak esetében is. Ennek hátterében azt feltételezi, hogy az előállításban dolgozó nyomdászok, szedők, tördelők és szerkesztők (nálunk ez gyakran mindössze egy-két-három személy) nem szó szerinti sokszorosítást (reproduction), hanem újraalkotást (recreation) végeznek a nyomdában. Az újraalkotás során ugyanazok az orális tradíciók működnek, mint a szájhagyományozó (és hozzátehetjük: mint a közköltészeti írásbeli) műveltségben: a szöveget szabadon kezelik, és természetes módon feljogosítva érzik magukat a változtatásra, igazításra. Ugyanazon vőfélykönyv-típusok különböző kiadásaiból is kiderül, hogy a készítés során nem a szövegkép, a nyomtatott termék vizuális megjelenése, hanem a szöveg hangzása lehetett irányadó a munka során. A szövegkép rendkívüli rugalmassággal képes változni ebben a műfajban: a helyesírás, a központozás, az egybe- és különírás, kötőjelek használata, kis- és nagybetűk eltérései mellett olyan lényegesebb szinteken is megjelenik, mint a strófákra tördelt vagy ömlesztett közlésmód, a szövegek sorrendje, egyes versek kihagyása és újabbak beemelése. Ebben az értelemben például a Mátyus 296 HAVASRÉTI J. 1999. 131. 297 RENWICK, R. 2002. 81-89. 86