Tóth Arnold: Vőfélykönyvek és vőfélyversek a 19. században - Officina Musei 22. (Miskolc, 2015)
Példatár - A szövegközlés módja
szöveghez kapcsolódó szerzői megjegyzések (monogramok, évszámok, illetve az írtam én..., Vége van már... és hasonlók) kerülnek megemlítésre. Ezt az alap adatsort követi először a ponyvái szövegpárhuzamok, nyomatott források felsorolása. Itt a ponyvanyomtatványok családfájának A-H betűjeleit alkalmaztam. Másodszor a kéziratos szövegpárhuzamok következnek, néhány jellemző példával. Nem is lehetett cél az, hogy egy-egy szövegnek a teljes variantúráját bemutassam, hiszen a kéziratos vőfélykönyvek hatalmas mennyisége és a téma népszerűsége miatt szinte naponta kerülnek elő újabb és újabb variánsok az egyes szövegekhez. Inkább csak jelzés értékkel, a versek széles körű elterjedtségére vagy éppen változatok, párhuzamok nélküli egyediségére mutatnak rá az adatok. A jegyzetblokkok végén az egyéb megjegyzések olvashatók. Azokat az észrevételeket, amelyek több szövegre is igazak, általában az első előfordulásuknál közlöm. A szövegek feldolgozásának egyik alapvető kérdése az átírás mikéntje, a szövegközlés módja volt. Nagyban megkönnyítette a döntést és leegyszerűsítette a feladatot az, hogy a vőfélyversek esetében nagy mennyiségű korabeli nyomtatott forrásanyag is a rendelkezésünkre áll. Az első, betűhív szövegváltozat leírása után ezért egy olyan modernizált olvasat létrehozása következett, amely a korabeli ejtésmód érzékeltetése és a tájnyelvi jellegzetességek megtartása mellett a korszerű helyesírás elveit követi. Ez nagyjából megfelel a ponyvanyomtatványok 19. század második felére egységesülő standard szövegközlési megoldásainak is. A szöveghű, de nem betűhív átirat létrehozása azért is indokolt, mert a népi kéziratok írásbeliségének színvonala rendkívül egyenetlen. Az olvashatóság és az összehasonlíthatóság érdekében egységes elvek szerinti szövegközlésre volt tehát szükség. Ennek során a modern helyesírás alkalmazása kiegészült egy értelmező funkciójú központozással is. A vesszők és a mondatvégi írásjelek elhelyezésével az általam helyesnek gondolt mondattani tagolást, illetve az élő előadás során valószínűsíthető hangsúlyozást és érzelmi töltést is megpróbáltam érzékeltetni. Formai szempontból a népköltési alkotások textológiai alapelveit követtem: a verses szövegeket strófákra tagoltam, a sorokat nagybetűvel kezdtem, és a sor végén értelemszerűen írásjeleket alkalmaztam. Az archaikus hangzás és a tájnyelvi jellegzetességek érzékeltetése jegyében az eredeti kéziratokból megtartottam a személynevek és a településnevek írásmódját. (így maradt Taktakenéz helyett Taktakenyízs, vagy a mitológiai szereplők közül Vénus, Paris, Delia, Ménáhálus, Dárius stb.) Hasonlóképpen megtartottam a szóbeliségre jellemző toldalékolást (a -tói, -tői helyett -túl, -tül, a -ból, -bői helyett -bul, -bül és hasonlók), az eredetinek megfelelő igekötők használatát (be helyett bé, össze helyett öszve, rá helyett reá), illetve a feltehető ejtésmódnak megfelelő írásmódot (például lány helyett jány, továbbá az í-ző és ő-ző nyelvjárási jellegzetességek). Az átírás során természetesen adódtak értelmezési, szövegolvasási nehézségek. A szövegek tartalmi elemeivel kapcsolatos bizonytalanságokat, hiányokat és saját javításokat egységesen felső index-számmal és lábjegyzettel jelöltem. A szövegben kipontozással szerepelnek az olvashatatlan, hiányzó, elmosódott, tintafoltos, vagy a papír sérüléséből adódóan megfejthetetlen szakaszok. A kurzívval szedett szavak, szó261
