Tóth Arnold: Vőfélykönyvek és vőfélyversek a 19. században - Officina Musei 22. (Miskolc, 2015)
Előszó
ELŐSZÓ A lakodalmi vőfélykönyvek és vőfélyversek vizsgálata a folklórkutatás egy sajátos, kettős természetű területe. Az egész Kárpát-medencében ismert, hogy a paraszti kultúrában a házasságkötésnél, a lakodalomban a vőfély nevű tisztségviselők verses rigmusokkal irányítják a szokás menetét, és szórakoztatják a résztvevőket. A lakodalom mozzanataihoz szorosan kötődő, túlnyomórészt verses, ponyvanyomtatványokon és kéziratokban terjedő, szavalatszerűen előadott szertartásos vőfélyvers- mint a lakodalom egyik legjellemzőbb ismérve, közkeletű és elmaradhatatlan kelléke - ismert a 18. század végétől napjainkig. Ennek a jelenségnek az elmúlt kétszáz évben rendkívüli mennyiségű leírása keletkezett, az elemista diákok néhány oldalas gyűjtéseitől kezdve a folklorisztika legrangosabb lakodalom-dolgozataival bezárólag. A nyomtatásban megjelent vőfélyversgyűjtemények száma több ezer címre tehető, amelyhez hozzájárul legalább ugyaneny- nyi, a közgyűjtemények adattáraiban és kézirattáraiban őrzött, publikálatlan gyűjtés és kéziratos forrásanyag. A vőfélyek és vőfélyversek a népi-, majd tömegkultúrában a 19—20. század folyamán mindvégig jelen voltak. Az esküvői, lakodalmi szokások divatjának változása ezen a téren is okozott ugyan eltéréseket, mégis a kutatás tárgyát képező szöveganyag a magyar populáris kultúra egyik legstabilabb és leghosszabb életű eleme. A 21. században reneszánszát éli, leginkább a folklorizmus és a tudatos hagyományőrzés körébe tartozó, mesterségesen továbbéltetett survival- avagy újjáélesztett revival jelenségként.1 Minden népszerűség és közismertség ellenére azonban a tudományos megközelítések számára a vőfélykönyv és a vőfélyvers kevéssé volt érdekes az elmúlt évtizedekben. A téma sokáig a folklorisztikai és a költészettörténeti-művelődéstörténeti kutatások fő irányain kívül esett. Bár a lakodalmi költészetnek ez a része számos vonatkozásban (főleg a szokás forgatókönyvével, a lakodalom menetével kapcsolatban) megjelenik a néprajzi munkákban, a jelenséget több oldalról megvilágító monografikus igénnyel, a történetiség szempontjainak érvényesítésével és összehasonlító szövegfilológiai módszerrel még nem került feldolgozásra. Ebben a kötetben ezért arra vállalkozom, hogy 1 RMKT XVIII/8. 2006. 20, BODNÁR L. 2009. Csörsz Rumen István megfogalmazásában: „A vőfélyversek láthatólag átvészelték a hagyományos paraszti kultúra elszigetelődésének és megszűnésének időszakát. Sőt, napjainkban furcsa módon a népi, kisközösségi vershasználat egyik utolsó virágzó ágazatát jelentik: sokak számára épp a legfalusiasabb és leghagyományosabb szövegfolklór-élményt, amihez még hozzáférhetnek.” (Opponensi vélemény. Kézirat. Budapest, 2012.) 9