Viga Gyula: Bodrogközi néprajzi tanulmányok (Officina Musei 19. Miskolc, 2009)
Gyümölcstermesztés és -kereskedelem a Bodrogközben (A Tisza-kertek hasznához)
gyümölcsök befőzéssel való tartósítása. A szilvából, főleg a berbenceiből igen sok lekvár főtt, került belőle a víz menti falvakból eladásra is. (A szilvához ritkán főztek almát és körtét lekvárnak.) Bár Vajdácska és Boly 1772-es bevallása szerint a két falu népe szilvóriumvaA is tartozott a földesurának, s Nagytárkányban már 1780-ban is volt szilárd falú pálinkaégető, 21 3 s századunk első felében is több településen és uradalomban működött szeszfőzde, a pálinkafőzés és -fogyasztás a FelsőBodrogközben a második világháború után lett általános. (Legtöbb helyen a szovjet csapatok itteni megjelenéséhez kötik a nagyobb pálinkafogyasztás kezdetét, beleértve a helybeli lakosság fogyasztási szokásainak átalakulását is.) A házilag eszkábált főzők ettől kezdve csöpögtették a lavoricát (a készítő edény nevéről!), s az állami főzdék egy-egy kis körzet sajátos gazdasági alközpontjává alakultak. Amíg korábban csak aratáskor, ünnepekkor, lakodalomban, halotti torban — vagy még akkor sem! — járta egy-egy kupica pálinka, napjainkra a fogyasztási szokások teljesen azonosak a magyarországival. Érdemes figyelmet szentelni a gyümölcskonzerválás speciális módjának, az aszalásnak. 21 4 Vizsgált falvainkban maga az aszalás, a gyümölcsszárítás technikája mindenütt ismert. A legáltalánosabb a szilva aszalása volt, mellette a körte és az alma szárítása is elterjedt. Battyánban él az emléke a clicska (vadkörte) aszalásának is. A legelterjedtebb a tepsiben való szárítás volt: kenyérsütés után dugták be a kemencébe a gyümölcsöt, amit a rövid hőkezelés után még a napon szárítottak tovább. A második világháború előtt falvainkban elterjedtek voltak a lészkás gyümölcsaszalók is. Általánosabb volt a földbe ásott típus, melynél a mélyített gödör peremére tették a fonott lészkát, s az aszaló nyakán, torkán át jutott a száj előtt rakott tűz melege (és füstje) a gyümölcs alá. Felbukkantak gyűjtésem során a kőből, vályogból rakott falú aszalók is, melyeknél a 100—120 cm magas falazat vállán nyugodott a lészka, s a jelzett építőanyagból képezték ki a nyak, torok részt is. A két forma elterjedése falvanként is keveredik, az emlékezetben nem választható el egyértelműen az elterjedésük, bár a földbe mélyített típus lényegesen gyakoribbnak tűnik. 21 5 Az aszalók régen a gyümölcsöskertekben álltak, felbukkantak a Tisza-kertekben, később, az 1930-as évektől egyre inkább a portákra kerültek. Ez az időszak azonban egybeesik eltűnésükkel is: a házaknál egyre kevesebben építették újra őket. Gyűjtésem során Kistárkány, Kisújlak, Pálfólde, Kisgéres, Dobra, Bóly, Borsi, Bodrogszentes, Pólyán, Bacska, Kiscsernyő, Zétény, Zemplén, Szentmária, Szjnyér, Szplnocska, Rad, Nagytoronya, Nagytárkány, Nagybári, Lelesz, Ladmóc, Bacska településekről a lészkás aszalók emléke egyértelműen kimutatható. Elterjedése tehát a víz menti falvakban általános lehetett, de használata nem volt általános: elsősorban mennyiségi szempontok indokolták az elkészítését. Kisebb tételben a napon, kemencében aszaltak. A Bodrogközben nem találtam meg a nyomát Gunda Béla szerint a felföldi városokban, Szatmárban és 21 3 A vajdácskaiak évente két váza szilvóriumot, adtak. Boly bevallása szerint, akinek pálinkafőzőfaZeka volt, az két rhenes forintot cs 33 krajcárt adott, amit korábban tíz. icce pálinkával váltottak meg. A tárkányi pálinkafőzőhöz: Csorba 1990. 171. 21 4 A mai Szlovákia területének táji formációihoz: LAS. 33-34-35. 21 5 Az aszalók tipológiájához: Trcjbal 1973. Vö. még: Dobrossy 1969. 88
