Viga Gyula: Bodrogközi néprajzi tanulmányok (Officina Musei 19. Miskolc, 2009)

A paraszti igaerő és munkakultúra néhány összefüggése a Bodrogközben

a takarmánybázis egész kérdéskörével is. A gazdálkodás újfajta természeti feltételei azonban nem eredményeztek gyors és automatikus változást a gazdálkodás, a paraszti üzemszervezet struktúrájában. 2. A Bodrogköz állattartásának takarmánybázisát a vízrendezés előtt a természetes legelőterületek (erdő, rét) és az ugar, ill. — a termés betakarítása után, kisebb jelentőséggel — a szántóföldek adták. A 18. század első harmadától kezdve már jól adatolható, hogy az egyes bodrogközi falvak határa egészen különböző legelőterülettel és -minőséggel bírt, s hogy a kevesebb legelővel rendelkező falvak népe mind a nagyobb határú települések, mind pedig a szomszédos vármegyék — főleg Szabolcs és Bereg — falvainak határára is adott heverő, kintháló jószágot. Ugyancsak jelentős mennyiségű adat jelzi, hogy a majorságok — erőszakos földesúri foglalások révén — kiterjedt rét- és legelőterülcteket foglalnak el a jobbágyoktól,

19

0 de egyre szigorúbbak voltak a nagy fontosságú legelőket adó erdőterületet védő rendelkezések is. Vagyis nem csupán a nagy volumenű erdőirtások, hanem az erdővédelem is egyre összébb szorította a legeltetés lehetőségét.

19

1 A gazdálkodás és annak változása azonban a Bodrogközben is századokon át összefüggött a táj átalakításával. Ahogyan az európai parasztok mindenhol az erdő és a víz rovására tudták kitágítani termelőtevékenységük kereteit, úgy a Bodrogközben is ezek a gazdálkodás extenzív kiterjesztésének lehetőségei. A Bodrogköz területén a 13. századtól folyamatosan zajlott az erdők irtása, mint a honfoglalás korában egyetlen összefüggő erdőséghez hasonlítható Kárpát-medence más tájain. A települési folyamat és a gazdálkodás kiterjesztése évszázadokon át párhuzamos volt az erdők és a vizek visszaszorításával. Az erdő és a vízjárás, ill. ártér egymással is szoros kapcsolatban volt, s a vízrendezés és az erdőirtás történeti szakaszai számos vonatkozásban egymásba kapcsolódtak. Először a települések környékén, magasabban fekvő tölgyesek lettek a fejszék áldozatai, de a kiemelkedő térszíneken, főleg a Zempléni-szigethegység belsejében fekvő magaslatokon húzódó tölgyesek jelentősége egészen a 19. század derekáig megmarad a sertéskondák makkoltatásában. A legkisebb kárt a 19. század elejéig az ártéri és síksági galériaerdők szenvedték cl, azok kivágásának feltétele volt a vízrendezés is: az erdőállomány kiirtásának utolsó nagy szakasza egybeesett a Bodrogköz vízszabályozásával.

19

2 Az állatállomány takarmánybázisát tekintve fontos, hogy a Bodrogköz alsó, mai magyarországi területén a vízrendezés hatására mintegy harmadával megnőtt a gyepterület: pl. Cigándon 30,1-ről 37,0%-ra, Karcsán 18,6-ról 55,6%-ra, Kisrozvágyon 14,3-ról 37,8%-ra, Pácinban 32,0-ról 46,9%-ra, Ricsén 18,0-ról 43,6%-ra, Tiszakarádon 12,5-ről 49,3%-ra, Vajdácskán 26,3-ról 41,5%-ra. Vagyis, miközben a táj átalakításának legszembetűnőbb hatása a gazdálkodás struktúrájára a szántóterületek megnövekedése, a korábban leginkább vízjárta határok továbbra is az állattartás jelentős bázisát képezik. Más a helyzet a Felső-Bodrogközben, ahol 19

0 Gyimcsi Sándor szerint Zemplén vármegye településein a 18. század végére a paraszti földállomány 23—59%-át csatolták erőszakosan a majorságokhoz. Idézi: Bodo 1992. 40. 19

1 Viga 1996. 11-41. 19

2 Bogoly 1992. 20., Frisnyák 1996. 27-30., Viga 2002. 281-289. 67