Viga Gyula: Bodrogközi néprajzi tanulmányok (Officina Musei 19. Miskolc, 2009)
A paraszti igaerő és munkakultúra néhány összefüggése a Bodrogközben
csupán azok a Latorca menti falvak mutatnak a 19. század végén is kiugró területű legelőterületeket, ahol a vízrendezés csak a 20. század derekán történt meg. Nem véletlen, hogy ezek a falvak fogadják határukra más települések kintháló hízójószágát: pl. a Zétény (Zatín) határában levő, Ejgenke nevű legelőre, ahol egészen a közös gazdálkodásig jelentős legeltető állattartás zajlott. De a Latorca mente jelentős mennyiségű legelő állatot gyűjtött egybe tavasztól őszig, beleértve az igázott ökröket is, amiket legelőn tartottak, csak a nyári hordás idejére tereltek haza a falvakba. 193 Ezek a települések őrizték meg legtovább az ökör igázásának hagyományát is. Egészen a kollektivizálásig megmaradt a más határon való legeltetés gyakorlata, s a csak lassan és fokozatosan megszűnő ugar megőrzi jelentőségét az állatok legeltetésében. LIasonlóan fontos szerep jutott a szövetkezetek kialakulásáig a szabaduló rét és a tarló legeltetésének: az előbbi területén olykor összeért a szénagazdálkodás és a legeltetés gyakorlata, az utóbbi leginkább a fiatal borjúcsordák első legelőjéül szolgált. A bodrogközi falvak többségében továbbra is minden talpalatnyi területet igényelt az állatállomány tavasztól őszig való legeltetése valamint a kiteleltetése, s a téli istállózás takarmánybázisa a második világháborúig a széna maradt, amit ugyancsak a víz menü falvak népétől vettek, vagy résziben kaszáltak. 3. A fentiek együttesen a gazdálkodás strukturális változását jelzik, ami azonban annak ellenére ellentmondásos folyamat — elsősorban a helyi társadalom szerkezete, a népesedéstörténet és birtoklás történet sajátosságai miatt —, hogy a tájátalakítás és a lassú paraszti polgárosodás közötti párhuzam a Bodrogköz műveltségének alakulásában kitapintható. 19 4 Az ármentesítés, a vízrendezés sok tekintetben átformálta a települések létfenntartási szisztémáját, vele együtt átalakította a korábbi település-hierarchiát is. Mindez azonban sok vonatkozásban a mezőgazdálkodás extenzív növelése volt, kevéssé hatékonyságuk növelése, nem jelentette, hogy a parasztüzemek termelési szerkezetében is lezajlott volna a változás. Továbbra is megmaradt az eladásra nevelt (hizlalt) szarvasmarha tartásának túlsúlya, valamint a gabonatermelés prioritása. Az utóbbi azonban — az ármentes térszínek és az árterek hasznosítása közötti differenciák másodlagossá válásával — a búzatermelés szerepének növekedését is jelentette a homokhátak tradicionális rozstermesztésével szemben. Az ugar fokozatos elhagyásával a kapás takarmánynövények és a vetett takarmányok is terjedtek a 19—20. század fordulójától, ezek azonban sokfelé — a kétnyomásos határhasználat keretei között — a homokos fordulóföldekben, a rozszsal felváltva kaptak helyet. Egészében növekedett ugyan az istállózás jelentősége, de csak a legeltetés hiányában takarmányoztak: tavasztól a lehető legkésőbbi beszorulásig a legelőn igyekeztek tartani a növendék marhát és a jármos ökröket. Az állattartás különféle típusú parasztüzemek üzemszervezetébe illeszkedett ugyan, de egyértelműnek tűnik, hogy a nagy, jobbára víz menti legelőkkel és kiterjedt rétekkel rendelkező falvak gazdasági előnye megnőtt a szűkhatárú, kis legelőterületű településekkel szemben. A gazdálkodás térszíncinek és szerkezetének változásai együtt W3 Viga 1996. 56-60. « Balázs 1998., Fehér 2003. 91-122. 68
