Viga Gyula: Bodrogközi néprajzi tanulmányok (Officina Musei 19. Miskolc, 2009)

A Latorca néprajzához

húsételekben, a karácsony esti étkezésben. Különösen szembetűnő azonban az alföldi jellegű elemek benyomulása a táplálkozás technikáiba, eljárásmódjaiba. Ügy tűnik tehát, hogy a népességében és vallásaiban bonyolultan összetett térség tradicionális műveltségében nem maga a Latorca jelenti a kulturális határt. Elsősorban a változó nyelvhatár(ok), etnikai határok, felekezeti különbségek formálták a hagyományos műveltség térszerkezetét, ám ennek térrácsát át- meg átszövik a — részleteikben eltérve és változva is differenciákat okozó — táji adottságok, földrajzi feltételek. Bár számos részlet még feltárásra vár, az már most megfogalmazható, hogy a Bodrogköz szlovákiai oldalának és az ún. Ung-vidéknek a kulturális elkülönülésében, az ott élők egymásról alkotott vélekedésében zömmel újabb kori, jobbára 20. századi változások játszottak szerepet. Ezek részletező feltárásához az eddigi kutatások és az atlaszok nem adnak elegendő támpontot. Valójában a mai DélkeletSzlovákia és a határos ukrajnai térség kartografikus feltárása adhatna választ kérdéseinkre. Sok tekintetben azonban — magam úgy látom —, források és adatok hiányában, egyes részleteiben talán örökre megválaszolatlanok maradnak a kérdéseink a térség bonyolultan összetett kulturális folyamatairól. A bevezetőben felvetett szempontokra visszatérve úgy vélem, hogy az önmagában is tanulságos történeti—néprajzi—antropológiai vizsgálatok tárgyát képező Latorca és völgye sokkal inkább összeköt, összekapcsol tájakat és kultúrákat, mintsem elválasztja azokat. 64