Viga Gyula: Bodrogközi néprajzi tanulmányok (Officina Musei 19. Miskolc, 2009)

A táj hasznosításának évszázadai a Bodrogközben

is lehetetlen csinálni. 3. Szigeten lévén ez hellység akár hova mennyenek szükségeknek keresése végett mindenfelé vámot kénytelenek fizetni, még pedig Tokajnál árvíz idején a Rakamazi töltésekre nézve kétszerest. 4. Rendkívül való árvíznek idején megszorul ezen határon marhájok." Árulkodó az „alább való sgdntok" megfogalmazás, ami ugyancsak többszintű gazdasági térszínt, és többféle gazdasági stratégiát, cselekvéssort körvonalaz. Értelmezésem szerint, egyfajta „pulzáló", a vízjárásoknak, periodikusan változó lokális feltételeknek megfelelő, azokhoz részleteiben alkalmazkodó gazdasági stratégia jellemezhette a vízrendezés előtti Bodrogköz jobbágyparasztjainak tevékenységét, vagyis lényegesen összetettebb, árnyaltabb annál az állóképnél, mint amit néprajzunk a vízjárta területek gazdálkodásáról — a sokféle haszonvétellel együtt — tart. A vízrendezés előtt a földművelés által leginkább hasznosítható területek a kiemelkedő hátak, porongok voltak, amelyek — homokos talajuk révén — főleg a rozstermelést biztosították. A táj átalakításával - az ármentes térszínek és az árterek hasznosítása közötti differenciák másodlagossá válásával — a búzatermelés szerepe is növekedett, a homokhátak tradicionális rozstermesztésével szemben. Az ugar fokozatos elhagyásával a kapás takarmánynövények és a vetett takarmányok is terjedtek a 19—20. század fordulójától, ezek azonban sokfelé — a kétnyomásos határhasználat keretei között — a homokos fordulóföldekben, a rozzsal felváltva kaptak helyet. Más vonatkozásban is változott a korábban domináns homokhátak funkciója: a beltelkek ([épség) kertjeiből ide kerül ki a dohány, a dinnye és az egyéb kapásnövények, amelyek más térszíneken is benyomulnak a korábban létfontosságú burgonya helyére.

125 A közös gazdaságok létrejötte, a paraszti üzemek felbomlása után ezeken a tájból alig kiemelkedő homokdombokon jelennek meg a parányi szőlőültetvények, amelyek olyan helyeken is megkísérelik elterjeszteni ezt az intenzív kultúrát, ahol korábban az ismeretlen volt. 3. Gyümölcskultúra Belényesy Márta vizsgálatai igazolták, hogy Magyarország területén már az Árpád-korban a nagyobb folyók, elsősorban a Duna és a Tisza ártere volt a gyümölcsállomány egyik legfontosabb élőhelye, ahol a — szinte vadon termő — szilvás és körtés berkek mellett, legkorábban jelentek meg a kerített gyümölcsösök is. Ezek a termesztőközpontok lényegében a 19. századi ármentesítésekig meghatározó jelentőségűek voltak, s az ország keleti felében népünk sokáig szinte csak az árterek, vízparti szakaszok vadon növő gyümölcsfacsoportjait hasznosította.

12

6 Galgócyi Károly szerint: „A Tiszahát fent Máramaroson elkezdve mindkét oldalon Beregh-Ugocsa, Ung, Zemplén, azután Szatmárban és Szabolcsban egyaránt egész gyümölcs raktárakat képez...". A nedves ártéri talajokat elsősorban a szilva, alma és a körte kedvel12:

1 A homokhátak, porongok a földművelő gazdálkodás letéteményesei voltak, talajuk a talajerő folytonos utánpótlására s/.orult. Magam ezért nem tartom elfogadhatónak Borsos Balázs — Borovszky Samutól átvett - vélekedését, miszerint a vízrendezés előtt az istállótrágyának ne lett volna nagy jelentősége. Vö. Borsos 2000. 128., 348. jegyzet. i

2<< Belényesy 1955. 25. 51