Viga Gyula: Bodrogközi néprajzi tanulmányok (Officina Musei 19. Miskolc, 2009)
A változtatható és a változatlan A bodrogközi táj átalakítása és annak hatása a hagyományos népi kultúrára
védő rendelkezések is. Vagyis nem csupán a nagy volumenű erdőirtások, hanem az erdővédelem is egyre összébb szorította a legeltetés lehetőségét. 6 2 A gazdálkodás és annak változása azonban a Bodrogközben is századokon át összefüggött a táj átalakításával. Ahogyan az európai parasztok mindenhol az erdő és a víz rovására tudták kitágítani termelőtevékenységük kereteit, úgy a Bodrogközben is ezek a gazdálkodás extenzív kiterjesztésének lehetőségei. A Bodrogköz területén a 13. századtól folyamatosan zajlott az erdők irtása, mint a honfoglalás korában egyetlen összefüggő erdőséghez hasonlítható Kárpát-medence más tájain. A települési folyamat és a gazdálkodás kiterjesztése évszázadokon át párhuzamos volt az erdők és a vizek visszaszorításával. Az erdő és a vízjárás, ill. ártér egymással is szoros kapcsolatban volt, s a vízrendezés és az erdőirtás történeti szakaszai számos vonatkozásban egymásba kapcsolódtak. Először a települések környékén, magasabban fekvő tölgyesek lettek a fejszék áldozatai, de a kiemelkedő térszíneken, főleg a Zempléni-szigethegység belsejében fekvő magaslatokon húzódó tölgyesek jelentősége egészen a 19. század derekáig megmarad a sertéskondák makkoltatásában. A legkisebb kárt a 19. század elejéig az ártéri és síksági galériaerdők szenvedték el, azok kivágásának feltétele volt a vízrendezés is: az erdőállomány kiirtásának utolsó nagy szakasza egybeesett a Bodrogköz vízszabályozásával. 6 3 Frisnják Sándor hívta fel a figyelmet arra, hogy már jóval a vízrendezés előtt, számos antropogén forma, a társadalom környezetet átalakító tevékenységének több kezdeti, lokális eredménye is megfigyelhető a Bodrogköz településeinek kéziratos térképein: fokok, erek, halastavak stb. 6 4 Emellett folytonos az erdő irtása, s nincs okunk kétségbe vonni, hogy a tájban élő ember rendszeres, napi küzdelmet folytatott a természettel, igyekezvén kitágítani termelőtevékenységének kereteit. A 17-18. században már voltak kísérletek a lokális vízszabályozásra — pl. az I. Rákóczi György által 1646-ban épített csatorna Nagytárkány és Tokaj között 6 5 -, a vízrendezés azonban a polgárosodó Magyarország 19. századi vívmánya volt. Anélkül, hogy az egyes települések földhasznosításának adatait itt részletezném (lásd táblázatokban), meg kell jegyeznem, hogy a mezőgazdasági termelőtevékenység teljesen közönséges volt azokban a bodrogközi falvakban, ahol a táj azt megengedte. A Bodrogköznek — nem kis mértékben a néprajzi szakirodalom eredményeként is — éppen úgy kialakult a maga toposza, mint a többi vízjárta, mocsaras vidékünknek. Ebben általános jellemzőként, mintegy karakterjegyként fogalmazódik meg az egész táj vízjárta jellege. Az, hogy az egész falu víz alá került a tavaszi áradáskor, s a víz levonulása után hazatérő lakó a kemencében vagy a tűzhely sütőjében találta az áradáskor odaszorult halat. Vagy az, hogy az áradáskor a falu népe csónakon ment a vasárnapi istentiszteletre, s a ladikok a templomajtó mellett kikötve várták a gazdájukat. S még számos olyan vélekedést lehetne idézni, amelyek részben az idegen tapasztalásai, akinek kétségkívül szokatlan lehetett a szemhatárig mindent elborító víz. Másrészt viszont az emlékezet, a helyi folklór-tudás „követ« Viga 1996. 11-41. « Bogoly 1992. 20., Fnsnyák 1996. 27-30., Viga 2002. 281-289. M Fnsnyák 1995. 165. 4 5 Boros 1996. 57. 32
