Viga Gyula: Bodrogközi néprajzi tanulmányok (Officina Musei 19. Miskolc, 2009)
Eltérést és azonosságot kiváltó tényezők - a változás irányában és ellenében ható feltételek (Karcsa és Pácin példája)
III. 2. Falucsúfolók A Bodrogköz néprajzi irodalmában jól ismert, tréfás, humoros rövid folklórtörténetek, a falucsúfolók az átlagosnál nagyobb számban maradtak fent Karcsa és Pácin viszonylatában. 32 5 Megítélésem szerint e rövid történetek akkor is alkalmasak az identitástudat, illetve a másság kifejezésére, ha azok általánosan ismertek és elterjedtek, akár Európa más tájain is. A falucsúfolók egyik legérdekesebb műfaji sajátossága talán éppen az, hogy bennük annyi — felismerhető, vagy csak sejthető, vélhető, elfogadható — lokális kötődés van, hogy a helyszínen fel sem merül a történet hitelének, lokális kötődésének megkérdőjelezése. 32 6 A falucsúfolók jelentős része ma is él, ismerik azokat a fiatalabb generációk is, ám azok funkciója az elmúlt évtizedek során jelentős változáson ment át. Azzal, hogy a települések közösségei nyitottabbá váltak, gyakori közöttük az összeházasodás, szaporodtak a találkozási alkalmak és gazdagodtak a kapcsolatok, ezek a csúfolók is „hagyománnyá" váltak, s elmondójuk mindig gondot fordít a történet bántó élének elvételére, számos mentséget és magyarázatot keresve a másik közösség számára, amiért azzal az elmondottak „megtörténhettek". Szembetűnő, hogy Pácin és Karcsa viszonyában, ahogyan a másik település megítélésében általában is, Pácin az aktívabb: a csúfolók többségét ők mondják Karcsáról, a történetek náluk gyakrabban használtabbak, foglaltabbak. A karcsaiak leginkább visszafordítják ugyanazt a csúfolót, a páciniaknak címezve a történet helyszínét. Olyan kifejezést, ami jószerével állandó jelzőként rögzült településeink nevéhez, csupán kettőt tudunk: Pácin, illetve a páciniak gemes(ek), Karcsa, illetve a karcsaiak kotorcás(ok). A helyi hagyomány az egyiket azzal magyarázza, hogy a páciniak megették a gémet, a rossz húsú vízimadarat, a karcsaiak pedig a kotorcát, egy helyi gyékényfajta lisztes gyökerét fogyasztották ínségeledelként. 32 7 Ezeken kívül csupán egy, lényegében lokalizálható csúfolót ismerünk, ami lényegében egy gesztus, egy mozdulat és egy rövid mondat: — Jaj, a kisujjam! — mondták a páciniak a karcsaiaknak, miközben megrázzák kezüket, mint aki azt fájdalmasan megütötte. A hagyomány szerint ugyanis, az angyalok egyike, mikor azok repülve hozták a karcsai templom harangját, megütötte az ujját, s a harangot a Karcsa vizébe ejtették. A néphagyomány ezzel a történettel adott magyarázatot arra, hogy Karcsa gyönyörű Árpád-kori templomában nincs harang. 32 8 Egy olyan helyi történetet találtam, ami - a fentiekkel összefüggésben — jellemző mentalitást figuráz ki, s nem egyszerűen csak az ostobaságot veszi célba. A páciniak mondták az „egyszeri" karcsai lányról, hogy amikor felvették a szekérre, s biztatták, hogy tegye le a hátáról a batyut, azt válaszolta: — Nem teszem le, mert 32 5 A műfajról általában: Kovács 1966., Gunda 1989, 145-174. A Bodrogköz vonatkozásában: Bcrccz c. n., Berccz 1901., Balassa 1975. 13-16., Vő. meg: Viga 1994. 333-348, Viga 1996. 166-183. 32 6 Balassa Iván hívta fel a figyelmemet arra, hogy a falucsúfolókban rejlő, eltérő vonások kifejeződését már 1798-ban felismerte és megfogalmazta Szirmay Antal. 32 7 A terepen gyűjtött adatokat vö. Nag}' 1992. 181. 32 8 A történetet Tompa Mihály is feldolgozta A karcsai templom című versében. A helyi hagyományhoz: Balassa 1975. 20. 132
