Viga Gyula: Bodrogközi néprajzi tanulmányok (Officina Musei 19. Miskolc, 2009)

Újabb adatok és szempontok a Bodrogköz vízrendezés előtti állattartásához

pénzért vagy más szolgálatért. Hasonló volt Szög helyzete is: „Marhájo/na/k szükségére való elegendő vagyon, sőt másonnan is legelésre meyejekre kéredyenek."

A Ami tehát az egyik helyen bőség, az a másik helyen hiány: a Bodrogköz agrárhistóriájának és -néprajzának forrásai bőséggel szólnak arról is, hogy a települések egy részének nem állt rendelkezésére elegendő legelőterület, éppen ezért más határon voltak kénytelenek legelőről gondoskodni. Ebben egyaránt érvényesültek a szűkös faluhatárok kényszerei, de befolyásolták ezt a helyzetet a vízjárások, a mindenkori természeti viszonyok is. Például Karád népe a 18. század derekán annyira nem bírt legelővel a víz miatt, hogy más határokra szorult az állatállományával, s azért fizetett. Hasonlóan a pascom hiánya jellemezte Kiscigándot és Nagycigándot: külső határon fogadtak legelő-mezőt jószágaik számára. Szolnocska népe évente 20 kaszást adott a 18. század derekán a leleszi uraságnak, hogy jószágukat — otthoni legelő hiányában — a legelőjére fogadta.

5 A 18. század első harmadától kezdve már jól adatolható, hogy az egyes bodrogközi falvak határa erősen eltérő legelőterülettel és legelőminőséggel bírt, s hogy a kevesebb legelővel rendelkező falvak népe mind a nagyobb kiterjedésű települések, mind pedig a szomszédos vármegyék — főleg Ung, Szabolcs és Bercg — falvainak határára is adott heverő, kintháló jószágot. A legelőterület kiterjedése, szűkössége vagy hiánya adódhat a település földrajzi helyzetéből, vagy a földesúri birtokok kiterjedéséből, a 18—19. században nem ritkán az utóbbi kiterjesztési gyakorlatából. A szomszédos, ill. közeli települések határai mellett, nem volt ritka az sem, hogy a szomszédos tájak legelőterületei szívták fel a jószágállomány egy részét — főleg a növendék, ill. hízó állományt. 1814-ben Nagvtárkány lakosai panaszolták Zemplén vármegye elöljáróinak: legelőjüket annyira megszorították, hogy a lakosok a esernyői, agárdi és salamoni erdőkben — darabonként egy rénus forintért — voltak kénytelenek legelőt bérelni állataiknak. 1810-ben a nagycigándi lovak a karádi erdőn legeltek, 1823-ban pedig az agárdiak panaszolták egy iratban, hogy dolgos marháik számára Bereg vármegyében kénytelenek legelőt bérelni.

6 Egy peres irat 1832-ben azt említi, hogy Dobra helység lakói — a szűk legelő okán — az Ung vármegyei Szűrte falu erdejében kénytelenek legelőt bérelni ökreik számára. A forrásból az is kiderül, hogy az ökröket Bélyen keresztülterelve, lényegében minden be- és kihajtás négy napot vett igénybe. A távolabbi legelők bérlésének gyakorlata túlélte a vízrendezést és a jobbágyfelszabadítást, valóságos hálózatként működött a legeltetési társulatok, ill. úrbéres közösségek szervezésében a 20. század elején is, s megérte a közös gazdálkodás 4 A legeltetett állatcsapatok kérdéséhez lásd: Bodó 1992. 48., Viga 1996. 42-44. 5 Legalább két oka van annak, hogy a legelők problémáját részletesen tárgyalom. Az egyik, a fontosabb az, hogy a vonatkozó 18. századi adatok egy olyan korszakról tanúskodnak, amikor növekedésnek indult az agrárnépesség, az önfenntartás mellett - mint éppen a bevallások igazolják - egyre nagyobb szerepe lett a piacokon és vásárokon való értékesítésnek, tehát az egyes településeknek az állattartás feltételeit biztosító adottságai hosszabb távon is befolyásolták az ott élők gazdasági esélyeit. A másik ugyancsak tanulságos néprajzi problematika: a más határon bérelt legelők, a jószággal való pásztorvándorlások a falvak közötti kapcsolatok sajátos formáját alakították ki. Mindkét problematika a történeti táj tagoltságát, településeinek differenciált életmód-stratégiáját körvonalazza. 6 A kérdésről részletesen: Viga 1996. 11. 9