Viga Gyula: Miscellanea museologica II. (Officina Musei 17. Miskolc, 2008)

ELEGYES NÉPRAJZI ELŐADÁSOK ÉS ÍRÁSOK

darabot, azt meghajtva, szélein hegyes vesszővel megtűzve készítették el az egyszerű tárolóedényt (SZABADFALVI J. 1983. 97-98.). Az erdővidék falvaiban különösen régies formái maradtak fent a méhészkedésnek, ami Európa népeinél a cukorgyártás előtt jószerével az egyetlen édesítő anyagot, a mézet szolgáltatta. A méz megszerzésének legegyszerűbb formája az volt, hogy az erdőn megtalált - vagy megkeresett - méhcsaládokat elpusztították, s úgy rabolták ki a lépek hasznát. Fejlettebb eljárás volt, amikor a megtalált méhcsaládokat - a méhlakással együtt - hazavitték, s otthon tovább tenyésztették. A történeti források azonban azt igazolják, hogy vidékünkön jellemző volt a házak körüli méhtartás: ehhez az erdei fákból kifűrészelt és hazavitt, odvas törzsdarabok (odú, bodon, köpű) szolgált. A sokféle módon hasznosított méz mellett értékes volt a lép, ill. a sonkoly is: az utóbbiakat vándorkereskedők vásárolták meg, vagy cserébe kaszát, sarlót, gömöri szövőbordát adtak érte (SZABADFALVI J. 1967). Inkább csak folklorizálódott történetek őrzik annak emlékét, hogy a korábbi századokban a fel-felbukkanó farkast veremmel igyekeztek elejteni. Hóvermeket készítettek a nyulak megfogására, de gyakoribb volt, hogy dróthurokkal igyekeztek azt elejteni. Télen hurkot vetettek a rókának, őznek, a vaddisznóra talpas csapdákkal vadásztak, s hogy különféle hurkokkal igyekeztek madarat fogni (SZABADFALVI J. 1983. 100). A halfogás komolyabb jelentőségre csak a Zemplént övező Hernád és Bodrog folyókon tett szert, de egyszerűbb, régies eljárásai a hegyvidéki patakokon is ismertek voltak. A halat kosárral vagy tapogató segítségével igyekeztek elejteni. Az ún. lyukászás a patakok kövei alá, oldalsó padmalyai alá behúzódott halak kézzel való megfogását jelentette. A zempléni patakokban kézzel fogták meg a rákot is, csupán Hejcéről van adatunk vesszőből font, kör alakú rákfogó eszköz, a rácsa alkalmazására. A Zempléni Vármegyei Gazdasági Egyesület 1937-38ban több ezer dunántúli nemes rákot telepített a Fehér, a Bózsva és a Ronyva patakokba, s bár az állományt fogási tilalommal igyekeztek védeni, az egyre romlott, s a rákászat még a korábbi jelentőségét is elveszítette Zemplénben (VIGA GY. 1979; MJARTAN, J. 1975. 295-296). A hagyományos népi táplálkozás néhány jellemzője A Zempléni-hegység falvainak földmüvelését a közelmúltig az önellátó növénytermesztés jellemezte. A burgonya és a káposzta fogyasztása régi hagyományokat őriz. A kukoricalisztből, ill. darából álló ételek csak a 19. század végétől váltották a köles, pohánka és hajdina, később az árpadara alapanyagúakat. Az életnek nevezett búza elterjedése is újabb jelenség a kezdetlegesebb gabonafélék rovására. A gabonafélék megváltozásával azonban hagyományos kásaételek nem szorultak ki a táplálkozásból, jobbára csak az alapanyaguk változott. A kásás ételektől nem csupán nyersanyagban, de a készítés technikájában is eltérő lepények fogyasztása jellemző volt (laska, laksa, lángos, vakaró, néha pogácsa elnevezéssel). Ezeknek utóbb egyértelműen kenyérpótló funkciójuk volt.