Viga Gyula: Miscellanea museologica II. (Officina Musei 17. Miskolc, 2008)
ELEGYES NÉPRAJZI ELŐADÁSOK ÉS ÍRÁSOK
hagyásfák, vadon termő gyümölcsfák, amelyek a jószágnak enyhet, a pásztornak némi gyümölcsöt nyújtottak. A földesurak már a 16. századtól kezdődően igyekeztek korlátozni az erdőt károsító legeltetést, de csak a 18. századtól vált általánossá, hogy a legeltetéstől tilalmazott sarjerdőket és vágáserdőket elkülönítették az ún. legelőerdőktől, ahol megengedték a jobbágyparasztok csordái és gulyái számára a legeltetést (KOLOSS VÁR Y Sz.-né 1975. 25). A földesúri és a jobbágyparaszti legelők elkülönítése a 19. század derekán - a jobbágyfelszabadítást követően - sok településen elhúzódó pereskedéshez vezetett. A táji adottságok miatt a legelő általában szűkös volt, így mind a tavasztól őszig szabadban tartott hízó és növendék szarvasmarha-állomány, mind a naponta hazahajtott fejőstehenek tartása megfelelő szervezettséget igényelt a településektől (PETERCSAK T. 1977; PETERCSAK T. 1979). A szűkös legelővel rendelkező falvak közeli vagy távolabbi községektől, uradalmaktól is igyekeztek területet bérelni jószágaik számára. A zempléni falvakban leginkább szarvasmarhát tenyésztettek, a lótartás kevésbé volt fontos: inkább csak a fuvarozással is foglalkozó jobb gazdák neveltek lovakat. A tehetősebbek ökröt igáztak, a szegényebbek a tehenet fogták járomba. A hegyvidéken az állatállomány teleltetésében is fontos szerepet kapott az erdő. A nyáron kifejlődött vegetáció maradéka jelentette a téli legeltetés takarmánybázisát: a szántóföldi takarmánytermesztés elterjedéséig a magasra nőtt, lábon megszáradt fű (avar), a falomb, az erdei gyümölcsök, és főleg a makk biztosította a télen leromló állomány szegényes fenntartását. 7 A bükk- és tölgyerdők makkján való sertéstartásnak már a 15-16. századtól vannak okleveles emlékei Zemplénben. A hegyvidéken a magyar juhokat még a 19. század első évtizedeiben is az erdőkben teleltették, s csak igen kevés takarmánnyal pótolták ki azt a táplálékot, amit a jószág nem ritkán a hó alól kapart ki (OLÁH J. 1962. 238-239). A lombtakarmányt az istállózó tartásmód során is felhasználták, a 20. században inkább már csak ínségtakarmányként. Falvainkban a tavaszi rügyfakadáskor a fák vékonyabb leveles, rügyes ágait, hajtásait vágták le és azt hasznosították. A Hegyközben a tölgyfa, bükkfa, mogyoró és más fák, cserjék hajtásait (gyüvés) gyűjtötték, vele a fagyöngyöt, s mindezt a szalmával együtt felszecskázva etették meg a jószággal. Szegényebb családok a falombot vízzel leforrázva, esetleg szénával, korpával keverve adták a jószágoknak (PALÁDIKOVÁCS A. 1973. 199; PETERCSAK T. 1977. 303-305; PETERCSAK T. 1983). A 19. század folyamán a regéci és a sárospataki uradalomban elsősorban a makkos erdők biztosították a sertéshizlalás takarmánybázisát. A hízóba fogott sertések közismert gyűjtőhelye volt a Sátoraljaújhely városának tulajdonában levő Longh (longi) erdő. A makkos zempléni erdőket távolabbi tájakról is felkeresték a sertésnyájakkal, kondákka\: részben a Hernád-völgy községeiből, részben pedig a Bodrogköz, a távolabbi Rétköz és Szabolcs megye más részeiből 7 Szabadfalvi József passzív takarmányozásnak nevezi ezt a tartásmódot. Vö. SZABADFALVI József 1970. 60-62.
