Viga Gyula: Miscellanea museologica II. (Officina Musei 17. Miskolc, 2008)

ELEGYES NÉPRAJZI ELŐADÁSOK ÉS ÍRÁSOK

hajtott vasmasina jött divatba, aminek járgányos változata 1910 körül jelent meg. A tüzesgép, a benzinmotoros, majd a traktor hajtotta cséplőgépek csak a második világháború előtt könnyítették meg a zempléni parasztok munkáját (IKVAI N. 1967. 147-161; IKVAI N. 1981.30-33). A földrajzi zónáknak megfelelően, a térségben az Alföldhöz képest - legalább két hetet késik a gabona érése. Ezt az időt a zempléniek közül sokan arra használták fel, hogy a sík vidéken vállalt részes aratással megkeresték családjuk gabonaszükségletét. A szlovák falvakból csak a férfiak mentek le az Alföldre, Nyíregyháza környékére aratni, s ott fogadtak maguk mellé marokszedőt. Ezek a részes aratók (képesek) terjeszthették el az aratókaszákra szerelt vesszöcsapók használatát. A szlovák falvakban korábban a gereblyés kaszák használata is előfordult (BALASSA I. 1964. 82).

5 A 19. század végétől fokozatosan növekedett a réti széna gyűjtésének és a különböző takarmányfüvek termesztésének jelentősége, párhuzamosan az extenzív állattartás lehetőségeinek csökkenésével. A hegyi falvakban a patak menti savanyúfüves és a hegyi rétek, kaszálók szénája mellett, az erdei tisztások fűhozama szolgálta az állattartást. (A hegyvidéken az utóbbi volt domináns. A terület rétjeinek zöme irtásos eredetű, ennek megfelelően jellemzően egyéni használatú volt. Az erdei tisztások szabad foglalása és hasznosítása - Ikvai Nándor szerint még a 20. század második felében is megvolt a hegység belsejének falvaiban.) A széna - és a takarmány - betakarításához a zempléniek általánosan egykocsos (korcs) kaszákat használtak, amelyek a hegyi falvakban rövidebb (75-80 cm), a sík területű falvakban pedig hosszabb pengéjűek (80-85 cm) voltak. A széna és a takarmány kaszálását (takarás) általában június elején kezdték (első széna ~ aggyá), a második kaszálásra csak esős időjárás esetén került sor (sargyú, sarjú). A takarmány füveket háromszor, jó évben négyszer is megkaszálták. A hegyi falvak többségében a száradó takarmányt állványokra rakják: ezek a kis termésű részeken egyágúak, a bővebb szénát adókon pedig háromágúak (oszró, osztró). Az állványos szénaszárítás tipikusan a hegyvidéki mezőgazdálkodás jellemzője (IKVAI N. 1962. 40; BALASSA I. 1964. 148). Megfigyelhetők etnikus jegyek a széna begyűjtésében és összerakásában is: a nyeles, létraszerű takarmánycsúsztató (kakrucsa) használata éppen úgy a szlovák falvak sajátossága, mint a faágakkal körkörösen kirakott alapra, rúd köré boglyázott takarmánytárolás (kopa, koposka). A Hernád mente falvaiban a két világháború közötti időszakban terjedt el az abara nevű szénatároló építmény használata. A hegységben a hasonló típusú építményeknek állvány rakodó, sopa a neve (IKVAI N. 1962; IKVAI N. 1981. 34-35; BALASSA I. 1964. 163).

6 A zempléni falvakban a gazdálkodás eredményessége biztosításának és a termények védelmének egyaránt sokféle rítusa, babonás cselekménye maradt fent, amelyekben az együtt élő etnikumok tradíciójának egymásra hatása is megfigyelhető. Különösen a vihar elleni védekezés hagyományköre gazdag: a haran5 A vándoraratókról összegzőén: BALASSA Iván 1985. 6 A rétgazdálkodásról - bőséges zempléni anyaggal - összegzőén: PALÁDI-KOVÁCS Attila 1979.