Viga Gyula: Miscellanea museologica II. (Officina Musei 17. Miskolc, 2008)

ELEGYES NÉPRAJZI ELŐADÁSOK ÉS ÍRÁSOK

gozás, a fémtárgyak kirakása, a szentel menyek (barka, gyertya, szenteltvíz) alkalmazása mind az emberi tevékenység eredményeit biztosítja, védi és szolgálja (IKVAI N. 1967. 100-102). Gunda Béla - a zempléni szlovák falvak hagyományai alapján - hívta fel a figyelmet arra, hogy a primitív földművelő gazdálkodás és a hozzá kapcsolódó gazdag kultusz sajátos aszimmetrikus viszonyt jelent. Pl. Ohuta lakói a gyümölcsfákat lényegében nem gondozták, viszont 8-10-féle mágikus eljárással igyekeztek a termést megvédeni (GUNDA B. 1976. 37; Összegzőén: UJVÁRY Z. 1969). A szőlő és a gyümölcs A zempléni táj tagolódásának megfelelően, jelentős eltérések voltak a szőlő- és gyümölcskultúrában (LACZKÓ I. 1964; IKVAI N. 1981. 35-36). A paraszti szőlőművelés jellemzője volt ezen a tájon, hogy a kedvezőtlen körülmények között is - a filoxéravész után akár vad fajtákkal - igyekeztek az önellátást biztosítani. A folyókra hajló völgyek domboldalain a nagyobb határú falvakban akár a piacra termelést is elérhette a szőlőmüvelés, amin egészében érződik Tokaj-Hegyalja szőlő- és borkultúrájának hatása. Ez utóbbi főleg a napszámosok generációinak vándorlásával magyarázható: a hegyaljai szőlők rendkívüli munkaigényének kielégítése nem csak munkaerőt, hanem azzal eszközöket, technikákat és egyéb kultúrjavakat is közvetített Északkelet-Magyarország magyar és nem magyar csoportjai között (IKVAI N. 1981. 35; UDVARI I. 1988. 38-61; BALASSA I. 1991. 261-273). Ikvai Nándor szerint, a völgyi falvakban és a hegylábi területeken, a Hernád mente településein Göncig, a Hegyközben pedig főleg Radványban és VilyVitányban a földműves-kultúra szerves része volt a szőlőművelés (PALÁDIKOVÁCS A. 1967). A minőségi bortermelés központi zónája azonban TokajHegyalja területe volt, ahol a bortermelő mezővárosok - viszonylag kis területen rendkívül jelentős értéket termeltek meg komplex gazdasági keretek között. A borminőség és a borkereskedelem védelme érdekében államilag is többször körülhatárolt terület nem csupán termelési tájként önálló egység (BODÓ S. 1979), hanem hagyományos műveltségének egésze okán is. A hegyaljai mezővárosok termelési módja az Árpád-kortól kezdve a borászat 18-19. századi virágkoráig többféle náció és vallási felekezet - vallonok, horvátok, németek, szlovákok, ruszinok, borkereskedő görögök (vegyes etnikumú, görögkeleti vallású balkániak) és zsidók (főleg Galícia felől érkező haszidok) - kultúráját olvasztotta sajátos, organikus kulturális tömbbé. Hozzájárultak ennek arculatához a bebirtokló (extraneus) felföldi nemesek és polgárok, nem utolsósorban a már említett vándormunkások, valamint a bort szállító fuvarosok: mindezek gazdagították a hegyaljai települések műveltségét, s el is vitték annak elemeit közelebbi és távolabbi tájakra (Összegzőén: BALASSA I. 1991; BOROS L. 1999; FRISNYÁK S. 1994. 31-34). A tokaj-hegyalj

ai borvidék nyúlványaként, néhány zempléni faluban kereskedelmi célú bortermelés is folyt. A vidék nagyobb részén a borászkodásnak