Viga Gyula: Miscellanea museologica II. (Officina Musei 17. Miskolc, 2008)

ELEGYES NÉPRAJZI ELŐADÁSOK ÉS ÍRÁSOK

A 17-18. század fordulójától - a népesség török utáni növekedésével és a tudatos erdőgazdálkodással párhuzamosan - a zempléni falvak fokozatosan művelésbe vonták az arra még alkalmas területeiket. Ennek eszköze általánosan az irtás volt, ami - hasonlóan a Kárpát-medence és Európa más tájaihoz - nem csupán a mezőgazdasági területek kiterjesztésének eszköze, de a feudális kor földtulajdonlásának jellemző státusa, és a jobbágy-paraszti földmüvelés technikájának sajátos formája is volt. A hegyvidéki tájakon a 20. század második felében művelt szántóknak és réteknek csak mintegy fele tartozott a telki állományhoz, a többi irtásföld volt (IKVAI N. 1981. 38). Az Ortvány, Ortás, Csonkás stb. helynevek éppen úgy emlékeztetnek rá, mint a zempléni falvak kéziratos térképei, vagy maga a falukép: az erdőre futó porták karakteres arculata. Falvaink a határukat nyomásos rendszerben művelték: a 18. század folyamán a kétnyomásos határhasználatot Zemplénben mindenütt felváltotta a háromnyomás. (A Hegyközben az első világháborúig az előbbi rendben gazdálkodtak. Tájunkon Baskó, Arka és Mikóháza őrizte meg legtovább a régiesebb formát.) (BALASSA I. 1964. 33.) A háromnyomás pihentetés, vagyis ugar nélküli változata néhány településen megérte a közös gazdálkodás bevezetését: vetéskényszer működött őszi, tavaszi és kapás(takarmány) fordulók cserélésével. A legeltetett ugart a fejlettebb falvakban a 19-20. század fordulóján a fekete ugar váltotta fel, majd a két háború után terjedt el a hármas forgó használata. Az erdővidéken, ahol irtásföldek voltak, parlagolásos szabad gazdálkodás folyt (Mogyoróska, Háromhuta, Hollóháza, Nagybózsva, Kishuta, Nagyhuta, Alsóregmec, Széphalom). Nem estek a nyomásokba az olyan szabad földek sem, mint a káposztáskertek, kenderföld stb. (IKVAI N. 1967. 27). A meredek lejtőkről az esővíz és a hólé könnyen lehordta a trágyát és a termőréteget, a talajerő utánpótlása fontos feladat volt. Az istállótrágyát nem ritkán batyuzó lepedőben (ponyus), emberi erővel szállították fel a meredek lejtőkön. Ismert volt a soványabb területek juhokkal való kosarazása: a mozgatható oldalú építményt 10-20 naponként telepítették új helyre. A meredek oldalakat lépcsősen (grádicsosan) művelték, amelyek között füves sáv védte a talajt a víz pusztító hatásától. A munka során a földből kifordított köveket a föld végén csomókba rakták, vagy az utakra hordták. A fentiek szerint alakított hegyoldali szántók jellegzetes külsőt kölcsönöztek a falutelepüléseknek. Termesztett növények Bizonyára a terület jellege és elzártsága, a mostoha feltételekből fakadó primitív termesztési mód a magyarázat arra is, hogy a zempléni falvakban számos régies növény művelésének hagyománya él. A Hegyközben az őszi búza {élet) termesztése dívott, nagymértékben művelték azt a Hernád menti falvakban is. Régi fajtája a kopasz- vagy tarbúza (a Hegyközben trencsén- vagy vadbúza), ami a 20. század második feléig megmaradt a hegyek között. A tavasz- vagy járóbúza a Hernád mente (Gönc, Fony) híres gabonája volt (FÉNYES E. 1842. 123.). A nyugati területeken a biztosabb termést ígérő kétszeres (búza és rozs vegyes vetése) volt a legelterjedtebb gabonafajta. Az utóbbi a 20. század elejétől foko-