Viga Gyula: Miscellanea museologica II. (Officina Musei 17. Miskolc, 2008)

ELEGYES NÉPRAJZI ELŐADÁSOK ÉS ÍRÁSOK

zatosan szorult ki a termesztésből. A Hegyköz nagy határú falvaiban ismert volt a hatvani-, a Székács-, a rózsa-, az 1940-es évektől pedig a Bánkúti- és a Fleischman búza, a Hernád mentén pedig a vasbúza (Lovászpatonai 1607.), és ott is az újabb fajták. A gabona szóval jelzett rozs a kétszerest és a búzát követte a vetésterületben, a hegyek között - különösen a szlovák falvakban - sikeresen termett. Régebbi fajtája, a kétsoros (a Hegyközben havasi gabona), újabb a négysoros. Termesztését a szalmája őrizte meg legtovább: a 20. század első felében még jellegzetes zsúptető, a szalmakötél és a szalmából font tárolóedények anyaga volt. A zab a lótartó gazdák és falvak jelentős takarmánynövénye volt, egyes falvakban akár a vetett terület negyedét is elfoglalta. Magyar és német fajtáját ismerték, újabban terjedt el a fürtös- vagy amerikai zab. A hegyi falvakban számos kenyérpótló gabonanövényt is termesztettek. A köles, a hajdina {pohánka) a kedvelt kásaféle ételek alapanyaga volt (IKVAI N. 1981. 28-29; MÁRKUS M. 1999). A nyomásokon kívül eső földekben jelentek meg az újvilági kapásnövények, a kertekben, gyümölcsösökben és irtásföldekben pedig a takarmánynövények. A burgonya (kompér) a kárpát-medencei meghonosodását követően hamarosan általánosan elterjedt Zemplénben is, bizonyára sokat segítve a korábbi éhínségek elhárításában. A Hegyközben a szilaj kék- vagy bivaly krumpli, a podlevaki (főleg a szlovák falvak apró, igénytelen fajtája), a jó termő, fehér pehely vagy pöhöly és a Melcer sárga, a nyugati területeken a vörösbilaj-, a hópehely és a disznókrumpli régebbi fajta. A kukorica tájainkon nem volt jelentős: a hegyek között éppen csak annyit igyekeztek termelni, hogy zsámicska (főtt kásaétel) legyen belőle. A tavaszi fordulóba vagy a mellékföldekbe szívesen vetettek lencsét, főleg a Hernád mentén. Féléretten lekaszálták, és a szénaszárító állványokon (osztró) megszárítva, cséphadaróval verték ki belőle a szemet (BALASSA I. 1964. 186). A vetett takarmánynövények a legelők feltörésével és az erdei legeltetés visszaszorulásával párhuzamosan nyertek teret. Először a szabad földekben jelentek meg, majd az ugar területére nyomultak be. A lóhere (lúhere) volt a legelterjedtebb, a lucerna csak a két világháború között jelent meg. Mellettük ismert volt még a zabosbükköny, a mohar és a takarmány köles is. Minden zempléni falu határában megtalálható volt a kenderföld, ami kívül esett a nyomásokon. Az 50-500 négyszögölnyi területen termesztett rostnövény a parasztüzemek önellátását szolgálta: a szövő-fonó háziipar a nők tevékenységének fontos része volt. A 20. század folyamán a háziszőttes anyagok fokozatosan kiszorultak a ruházkodásból, de a vastag kendervászonból készített zsákok, szárító ponyvák, nem utolsósorban a változatos formájú, funkciójú és elnevezésű batyuzó lepedők (ponyóka, ponyus, tracska, teherrel megrakva és hátra kötve aj da, zajda) a parasztgazdaságok közönséges eszközei maradtak (PALÁDIKOVÁCS A. 1973; PALÁDI-KOVÁCS A. 1973a. 434; DOBROSSY I.-