Viga Gyula: Miscellanea museologica II. (Officina Musei 17. Miskolc, 2008)

ELEGYES NÉPRAJZI ELŐADÁSOK ÉS ÍRÁSOK

y Észak-Magyarország (Néprajzi vázlat) A

z eltérő földrajzi adottságú tájak népének egymást váltó generációi a tájhoz való alkalmazkodás és az eltérő munkakultúra révén különféle életmódstratégiákat alakítottak ki, s rájuk többé-kevésbé jellemző tárgyi világot formáltak maguknak. Ebben a vonatkozásban különösen szembetűnő a sík vidékek valamint a hegy- és dombvidékek kulturális tradíciójának különbözősége. Nem véletlen, hogy már a 19. század derekán felbukkant a magyar tudományosságban az elképzelés, hogy amíg az alföldi nép életmódja, gazdálkodása, településformája keleti eredetű és magyar, addig a peremterületek, a domb- és hegyvidék népének életmódja kárpát-medencei fejlődésű, eltérő a magyarságétól. Mára ez a felfogás sokkal árnyaltabb, de nem vitás, hogy a hagyományos kultúra tárgyi és szellemi emlékeiben is felfedezheti az érdeklődő a műveltség táji változatait. A Duna és az Ipoly, ill. a Tisza folyása által határolt, a szlovák-magyar államhatár és a magyar Alföld között húzódó, az Északi-középhegység tagjain és elődombságain nyugvó táj népi kultúrája rendkívül sokszínű, változatos volt. A népesség csoportjai kezdetben a folyóvölgyeket szállták meg, onnan fokozatosan hódították meg a tájat: a kevéssé meredek, eróziónak kevésbé kitett területek erdőségeit kiirtva alakították ki szántóföldjeiket. A hegyvidék - jobbára kis létszámú - falvai a patakvölgyekben húzódtak meg. A folyó- és patakvölgyek többségük a sík vidékre siet - a legfontosabb kereskedőutak, melyeken évezreden át gazdát cserélt a sík vidék gabonája és élelme, valamint a domb- és hegyvidék fája, kézművestermékei. Az itteni gyengébb termőföldek apró parcellái önmagukban ritkán tartották el a lakosságot, azért a férfinép fát vágott, faragott, különféle kézműves-tevékenységet végzett, nyáron pedig lement az Alföldre, ahol learatta és elcsépelte a sík vidékiek gabonáját és megkereste a családja számára szükséges kenyérnek valót. A 18. századtól megnövekvő népességet a táj egyre kevéssé tudja eltartani: a munkaerő-felesleget a 19. század első harmadától kezdve Nógrád, Borsod és Gömör szénbányái, a megformálódó iparvidékek - főleg Salgótarján, Ózd és Miskolc - üzemei szívják fel. Az ipari üzemek munkássága a közelmúltig sajátos kétlaki életmódot folytatott: a munkából hazatérve kis földjét, kertjét művelte, paraszti munkát végzett. Ám Észak-Magyarország, különösen Abaúj és Zemplén vármegyék lesznek a legnagyobb kibocsátói az Amerikába vándorlóknak is az 1870-es évektől. A megyék déli része a sík vidékre fut, a Zagyva, Sajó, Hernád, Bodrog völgye sajátos gazdasági kaput képez az Alföld és a hegyvidék között. A két nagytáj találkozásánál húzódik az a történelmi vásárövezet - Vác, Gyöngyös, Eger, Miskolc, Szerencs, Tokaj -, ahol évszázadokon át kicserélték javaikat a különféle életmódot folytató népcsoportok. A déli, napsütötte oldalak a gyümölcs- és szőlőkultúra térszínei. A különféle gyümölcsökkel, főleg almával, szilvával, körtével,