Viga Gyula: Miscellanea museologica II. (Officina Musei 17. Miskolc, 2008)

ELEGYES NÉPRAJZI ELŐADÁSOK ÉS ÍRÁSOK

cseresznyével (szomolyai rövid szárú fekete cseresznye) a hegyek lábánál fekvő települései messze elszekereztek az Alföldre, élelemre cserélve javaikat a 20. század elejéig gyümölcsben szegény parasztfalvakban és tanyákon. Szob és Nagymaros környéke a Dunán szállította eladni bogyós gyümölcseit a fővárosba. Eltérő minőségű bort adtak ugyan, de Pest megye keleti részének dombjaitól, Nógrádtól Tokaj-Hegyaljáig szőlők díszlettek a domb- és hegyoldalakon, s a borkereskedelem a Cserhát vidékén, a Mátraalján és a Bükkalján is jelentős hasznot adott. Kiemelkedő gazdasági szerepet kapott a szőlő és a bor TokajHegyalján, ahol a történelmi borvidék magjában - egy régi kecskeméti határnyi területen - tucatnyi mezőváros virágzott a 16-17. századtól. Ezek helyi földesurak és parasztok, valamint külső birtokos (extraneus) tulajdonosok vagyonát gyarapították, eljutván a tokaji bor az orosz cári udvartól a francia királyok asztaláig, különösen Köztes-Európa felvevőpiacaiig. Az 1875-ben kezdődő filoxéravész gyakorlatilag elpusztította az észak-magyarországi borvidékeket, s komoly gazdasági jelentőséggel már csak a Mátraalja, Eger környéke, a Bükkalja és Tokaj-Hegyalj a szőlőterületeinek rekonstrukciójára került sor. A hegyvidékek déli lejtőinek laza vulkáni tufába vájt, jelentős részben a 18-19. századtól datálható pincéi Gyöngyöstől Egerig és Miskolcig, ill. Tokajig, Sárospatakig és Sátoraljaújhelyig őrzik a nagy volumenű bortermelés emlékét. Sajátos arculatot mutatnak e térség bortermelő mezővárosainak települései, paraszt-polgári lakóházai is. A hegységek belső, magasabban fekvő térszínein parasztok nem telepedtek meg. Azoknak a területeknek a szerepe csak a 18. század derekától nőtt meg: a török utáni gazdasági reorganizáció folyamatában jobbára idegen ajkú csoportokat telepítettek a földesurak és a kincstár, akik üveghutákat (Mátra, Bükk, Zempléni-hegység), vashámorokat (Bükk), később keményeserép-gyárakat (Mátra, Bükk, Zemplén) hoztak létre. (A mátrai, bükki és zempléni üveghuták termékei ma éppen úgy a múzeumi tárlók díszei, mint Bélapátfalva, Miskolc, Telkibánya és Hollóháza keménycserép díszkerámiái.) A telepesek többsége azonban - favágók, fuvarosok, erdei munkások, szén- és mészégetők - kiszolgálta a manufakturális iparok termelését, állandó gazdasági szimbiózisban élve a közeli sík vidékek mezőgazdasági népességével. Az itt élő magyarság közé települt, idegen ajkú csoportok, akiket általában egy-egy vallási felekezet tart kulturális egységben, Észak-Magyarország egész területének műveltségi arculatát formálták. Nem kis részük családonként, kis csoportokban szivárog le a hegyes Felföldről, mások falvakat alapítanak, de műveltségük itt formálódik egységessé. Többségük folyamatosan asszimilálódott a magyarsággal. Kulturális hagyatékukat ma a nyelvük, szokásaik, mentalitásuk őrzi. A mátrai, bükki és zempléni huta-településeken ma is kétnyelvű szlovákság (Mátraalmás, Szuhahuta [Heves megye], Répáshuta, Bükkszentkereszt [Borsod megye], Kishuta, Nagyhuta, Vágáshuta [Zemplén megye]), a zártabb társadalmú németek (Szendehely [Nógrád megye], Hercegkút, Károlyfalva, Rátka [Zemplén megye]), a görög katolikus ruszinok (Múcsony, Görömböly [Borsod megye], Komlóska, Rudabányácska [Zemplén megye]) mind-mind formálták a vidék