Viga Gyula: Miscellanea museologica II. (Officina Musei 17. Miskolc, 2008)
ELŐDÖK ÉS (EGYKOR VOLT) TÁRSAK
Emlékezés Fügedi Mártára halálának ötödik évfordulóján A z emlékezés szubjektív, az emlékezet személyes. Az ember megmaradásának bizonyára egyik alapja ez: a szelektív emlékezet - amíg az elme normálisan működik - igyekszik törölni a nehezen feldolgozható emlékeket. Fügedi Mártáról nekem először az 1970-es évek elejének nyarai jutnak eszembe, pl. amikor - még gyakornok egyetemi hallgatóként, 1973-ban - kis csapattal indultunk el tárgyat gyűjteni a múzeum ócska Nysa mikrobuszával, Juhász Palival talán, s lerobbantunk a gesztelyi elágazásnál. így, gyalog csak a bocsi sörcsárdáig jutottunk, s finom pacalpörkölttel pótoltuk a szakmai sikert. Meg a mátraderecskei közös gyűjtésre, 1975 nyarán. Aztán meg fiatal asszonyok jutnak az eszembe: hol a Chlepko Ede utcában, hol a Zalka Mátén zajlottak a nagy lórumvagy römicsaták, az édes, nehéz, bódító kösztritzi sörök mellett - a vendéglátásról Márta vagy Olga gondoskodott. Különös helyzetben vagyok: az elmúlt években tőlem alig idősebb, egykori társak emlékével találkozom. Azokéval, akiknek itt kellene lenni közöttünk, erejük teljében, hogy betetőzzék mindazt, amit megalkottak. Fügedi Márta öt éve ment el, ő még tevőleges részese lehetett annak a folyamatnak, ahogyan a Miskolci Egyetem antropológusai az alapító atyák örökös helyére emelték az 1994ben, 46 esztendősen elhunyt Kunt Ernő emlékét. Valahol megbukott tehát az élet megszokott rendje, ami - más-más módon - mindenkit érintett, aki a környezetükben élt. Megtört a rend a családokban, s megtört a munkahelyi közösségekben is. Hangsúlyosan a múzeum kollektívájára gondolok, arra az intézményre, ami nem egyszerűen munkahelyünk volt, hanem esélyünk, reményünk, jövőnk immár többeknek múlt, a bevégeztetett lét kitörölhetetlen része. Most már, hogy magam is 30 éve eszem a muzeológusok kenyerét, talán kimondhatom, hogy egy intézmény, a Herman Ottó Múzeum történetében Aranykor volt az 1970-es évek és az 1980-as évek első fele. (Az Aranykort Hamvas Béla-i fogalmában értem: nem időrendben, letűnt időszakként, hanem olyanként, ami szerencsés állapotokban bárhol, bármikor megszülethet.) Különösen is az volt a néprajzban. Nem azért, mintha a Szabadfalvi József által maga köré gyűjtött fiatalok indíttatása, felkészültsége, emberi és kutatói habitusa, akár kitűzött célja és az annak eléréséhez választott eszközök tárháza, vagy érdekérvényesítő képessége azonos lett volna. Fiatalok voltunk, s gyakorlatilag hiányzott a múzeumból a minket megelőző korosztály. Elegendő mozgásterünk volt, s az intézmény, a város, a szakma által támasztott elvárások olykor egy irányban mozdítottak mindannyiunkat. Sajnálom azokat a fiatal kollégákat, akik nem részesedhettek ebben az időszakban, s akiknek - legalábbis egyelőre - nem adatik meg hasonló állapot. Az Aranykor persze az én személyes mitológiám, az általam