Viga Gyula: Miscellanea museologica II. (Officina Musei 17. Miskolc, 2008)
ELŐDÖK ÉS (EGYKOR VOLT) TÁRSAK
ben és tevékenységében a tudomány és a művészet, a régészet és a képzőművészet, s a kettő művelése milyen viszonyt teremtett számára a tudományos és a művészeti élettel. A külső szemlélő természetesen inkább ezek egymást erősítő hatását láthatta: elsősorban a honfoglalókról készített rajzokban, imponáló volt a rajzkészsége, de a népvándorlás és honfoglalás korának művészetéről írott munkáit is erőteljesen gazdagította ez irányú iskolázottsága és manuális tudása. 1998 nyarán a szülőföldre utazott: a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban nyitott volna kiállítást a Barabás Miklós Céh névadójának életmüvéből. Az út első állomása Nagyvárad volt, ahol június 17-én reggel munkatársai útra készen, egy karosszékben örökre elszenderedve találták. 1998. július 3-án a budapesti Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomba. Hogy mit jelentett László Gyula a régészetben, s hogy abbéli tevékenysége mily sokat jelentett a néprajz művelői számára, arra aligha lehet hitelesebb tanút idézni a legidősebb tanítványnál, az európai rangú régészprofesszor Bóna Istvánnál, aki 1980-ban - egyebek mellett - az alább idézett gondolatokkal méltatta hetvenesztendős mesterét. 7 forradalmian új volt számunkra - mindenekelőtt László Gyula emberközpontú régészete. Tőle tanultuk meg, hogy nem a szíjvégek és nem a motívumok keltek át a Volgán, hanem a sajátos értelmű, és az értelemből következő díszítésű szíjvégeket az övükön viselő emberek. Forradalmian újnak számított az a felismerése, hogy a régi korok temetői az egykori élet és társadalom, s ami ebből fakad, ősrégi hiedelmek vetületei, egy-egy sír pedig mindazon tanulságokat magában hordozhatja, ami egy hajdan élt tevékeny emberből s a számára végtisztességet nyújtó közösségből ránk maradt. Nemcsak az emberek elevenedtek meg előadásai nyomán, hanem kezük munkájának a termékei is. A szíjvég, az álcsat megszűnt előlap és hátlap lenni, előadásai nyomán átalakult emberi alkotássá, térben és időben érzékelhető készítésmenetté. így váltak számunkra süveggé, övvé és kettős övvé, étkészletté és pásztorkészséggé, kaftánná, inggé, ruhává, csizmává mindezen tárgyak egykori díszítményei és tartozékai, valamiképpen nyereg lett a nyeregpántokból, a kantárzat ékességeiből, tegez, íjtegez, tarsoly mindezek kisebb-nagyobb maradványaiból." Úgy gondolom, hogy mindez jelentősen hatott az etnográfia művelőire is. László Gyula megérdemli, hogy az egymást váltó néprajzos generációk emlékezzenek rá. (Ethnica VII. [2005] 2. szám 45-47.) 7 BÓNA István: László Gyula köszöntése. László Gyula emlékkönyv, 308-311. Lásd az 5. jegyzetet.
