Viga Gyula: Miscellanea museologica II. (Officina Musei 17. Miskolc, 2008)

ELŐDÖK ÉS (EGYKOR VOLT) TÁRSAK

zetbe hozni, amiből az egész néprajzi szakma, s az érintett is profitált. Szinte önálló intézmény volt még idős korában is: az erdélyiek és a kárpátaljaiak éppen úgy támaszuknak tudhatták, mint a sárospatakiak és a bodrogköziek, vagy a Mezőgazdasági Múzeum fiatalabb munkatársai. Aligha lehetett olyan jó elképzelést felvetni, ami mellé ne állt volna oda azonnal, s ne segítette volna az ügyet legalább támogató jó szándékkal, biztatással. A komoly dolgok, a munka mellett nem hagyta ki az anekdotákat, az „igaz történeteket" sem: többünk számára maradt örök emlék, amikor az 1999-ben Sárospatakon rendezett bodrogközi konferencia első estéjén - a vacsoránál Dankó Imrével ültek szemben az asztalnál egymásnak adták a szót, megidézve az 1950-es évek második felének várbeli állapotait. Nekem nagyon hiányzik Balassa Iván, s úgy vélem, hiányzik az egyetemes magyar néprajznak is. Balassa Iván, a 20. század második fele néprajztudományának meghatározó személyisége, az agráretnográfia nagy hatású müvelője a Bihar megyei Bárándon született 1917. október 5-én. Szülőháza a református parókia épülete volt: nagyapja, Szabó József lelkészként ötvenkét esztendeig szolgálta a falu közösségét. A tudománnyal Debrecenben jegyezte el magát életre szólóan: 1936-1940 között a Magyar Királyi Tisza István Tudományegyetemen tanult, s kapott magyar-német szakos diplomát. Nyelvészeti érdeklődése egész munkássága során organikusan simult bele az agráretnográfia és a tárgytörténet vizsgálataiba. Erősítették ezt a figyelmet kiemelkedő személyiségek is: Csűry Bálintnál szerzett magyar és finnugor nyelvészetből doktori címet, disszertációja 1940-ben meg is jelent (A debreceni cívis földművelésének munkamenete és műszókincse. Debrecen). Később a Szabó T. Attila életre szóló barátsága volt meghatározó, emlékének Balassa Iván önálló kismonográfiát is szentelt (Szabó T. Attila [1906-1987]. Erdély nagy nyelvtudósa. Budapest, 1996). 1938-1939-ben a debreceni egyetemen gyakornok, 1940-ben Kolozsváron a Ferenc József Tudományegyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének tanársegédje, 1941-1944 között pedig a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum múzeumőre volt. Kolozsvárról, 1940 végéről datálódott a László Gyulával kötött barátság, ami a nagy régész élete végéig tartott (Vö. Balassa Iván-László Emőke szerk.: László Gyula [1910-1998] emlékkönyv. Budapest, 2001). 1944-1956 között Budapesten a Néprajzi Múzeum munkatársa volt: 1950-ig osztályvezetőként, majd 1956ig az intézmény főigazgatójaként tevékenykedett. 1956-ban a sárospataki Rákóczi Múzeum igazgatójává nevezték ki. A pataki várban formálódó múzeum, a reformátusság egyik szellemi központjának számító kisváros szellemisége, Tokaj-Hegyalja és a Bodrogköz gazdag öröksége, nem utolsósorban néhány kitűnő személyiség barátsága gazdag muníciót jelent Balassa Iván számára a pataki évek utánra is. Ez utóbbiak közül itt csupán Ujszászy Kálmán (1902-1994) teológiai professzor nevét említem. Sárospatakról 1961-ben tért vissza a fővárosba: 1961-1966 között a Művelődési Minisztérium Múzeumi Főosztályának tudományos osztályvezetője, 1966-tól 1983-ig pedig a Mezőgazdasági Múzeum főigazgató-helyettese volt. 1956-ban kandidátusi fokozatot (A magyar kukorica. Budapest, I960.), 1966-ban