Viga Gyula: Miscellanea museologica II. (Officina Musei 17. Miskolc, 2008)
ELŐDÖK ÉS (EGYKOR VOLT) TÁRSAK
Bodó Sándor hatvanéves H a emlékezetem nem csal, 1982-ben vettem részt először olyan ünnepségen, ahol a néprajzos, muzeológus körben „kerek" születési évfordulót ünneplőt - az akkor 60 esztendős Dankó Imrét - köszöntöttek. Vaskos kötettel tisztelték meg őt a kollégák, tanítványok, barátok. Azóta számos hasonló szakmai és baráti ünnepen voltam, s tapasztaltam, hogy nemigen tudunk mit kezdeni ezekkel az „évfordulókkal", főleg, hogy azok egyre inkább túlnőnek egy-egy intézmény keretein, s tágabb szakmai kört szólítanak meg. Sokan vitatják, kell-e, van-e értelme az ilyen ünneplésnek, nem ritka a kritika a hatvanéveseket köszöntő ünnepi kötetek kapcsán: vannak, akik szerint sok készül, mások szerint ezek nem elég „tartalmasak". Vannak, akik korainak tartják a hatvanévesek köszöntését. Kétségtelen, van, akinél valóban korainak tűnik, de van, akinél nem. Valójában a hetvenedik, hetvenötödik, nyolcvanadik év ünneplése is ötletszerű, hiszen ahány ünnepelt, annyiféle habitus, más-más „státusban" vannak az emberek, életművük képzeletbeli ívének a legkülönbözőbb pontján találhat valakit a magasabb kor is. Van, akinél jószerével „kegyeleti" visszatekintésről, a korábbi, valóban kiemelkedő érdemek előtti - tanítványi, munkatársi, baráti - tisztelgésről van szó idősebb korban, mások meg, isteni adományként zavarba ejtően tevékenyek, frissek. Ha nehéz is a köszöntés műfaja, az akár ereje teljében levő hatvanéves pályafutásának méltatása, magam mindig a szakma erősítésének, az emberi kapcsolatok megkeresésének lehetőségét érzem ezeken az ünnepségeken. (Azt itt nem is akarom részletezni, hogy a sors kifürkészhetetlen, s nem példa nélküli, hogy valakinek a hatvanadik születésnapján való tisztelgés - utólag - egyáltalán nem korai.) Bizonyára minden vélekedésnek van valóságmagva, ugyanakkor nem vitatható, hogy ezek a könyvek - akár Öt év késéssel! - elkészülnek, egy-egy személyiség köré vonnak egy alkotógárdát. A kötetek minősége persze eltérő: tükrözi az ünnepelt szakmai kapcsolati tőkéjét, a szerkesztő hozzáértését és mozgásterét, s a szerzők is jobbára azt tudják adni, amijük éppen van. Mégis, ha a könyvespolcomon összegyűjtött, majd háromtucatnyi kötetet végignézem ennél bizonyára több is megjelent -, akkor az egészet szakmánk jelentős nyereségének tartom. Szakmánk alatt itt most nem csak a néprajzot értem, hanem a muzeológia különböző tudományágait, hiszen a kötetek egy része múzeumi embereket köszöntött, s - megítélésem szerint - hasznuk és érdekességük is, hogy azokban a régészet, történetírás, művészettörténet és más diszciplínák képviselőinek munkái együtt jelentek meg. Vagyis úgy látom, hogy kellenek ezek a köszöntők, kellenek ezek a könyvek. Talán erősítenek annyit a magyar néprajzi közéleten is, hogy valóban mindenkiről megemlékezünk - ha nem is vaskos Festschrifttel -, aki azt „megérdemli". Erre azonban nincs recept, nincs elfogadott normatíva, s természetesen egészen különböző szintjei vannak a mesterség művelésének. Az elmúlt évtizedekből számos példát említhetünk, amikor kitűnő,
