Viga Gyula: Miscellanea museologica II. (Officina Musei 17. Miskolc, 2008)
ELEGYES NÉPRAJZI ELŐADÁSOK ÉS ÍRÁSOK
A táj átalakító tevékenység hatására a szántóterületek aránya megnőtt (a domborzati tényezők miatt a Bodrogköz felső, ill. alsó területein nem egyenlő mértékben). Amíg - Frisnyák Sándor számításai szerint - 1865-ben az összes földalapból a Felső-Bodrogközben a szántók 37,4%-kal, az Alsó-Bodrogközben mindössze 19,6%-kal részesedtek, addig a folyószabályozási, árvízmentesítő és lecsapolási munkák eredményeként 1897-re ez az arány már 57,1%, ill. 49,2% volt. A gyep területe a Felső-Bodrogközben 31,0%-ról 21,6%-ra csökkent, az Alsó-Bodrogközben pedig - a mocsarak lecsapolása révén - 24,7%-ról 34,7%-ra növekedett. Vagyis a táj egészét tekintve nem egyértelmű az, hogy az állatlétszám 19. századi növekedésével párhuzamosan csökkennének a legelőterületek, inkább a takarmánybázis térszíni átrendeződését és az egyes faluhatárok - ebben a vonatkozásban is - differenciált változását szükséges hangsúlyozni. 13 Leginkább kifejező azonban a hasznavehetetlen területek változása: 17,2%-ról, ill. 42,9%-ról 7,5%-ra, ill. 9,9%-ra zsugorodott a művelésbe nem fogható részek aránya. Megnőtt a mikrotáj népességeltartó képessége, s az ártéri gazdálkodás elemei egyre inkább reliktumként mutathatók ki a termelő gazdálkodás mellett. 14 Nem elhanyagolható tehát, hogy a fenti, összegző statisztikai adatok az egyes falvak és falucsoportok esetében erősen eltérő változásokat rejtenek. Ha részletesebben megnézzük az egyes települések földhasznosításának változásait, akkor nem csupán árnyaltabb képet kapunk, hanem válaszokat is a táj településcsoportjainak kialakulására, a termelési technika és az életmód táji változatainak létrejöttére. A Bodrogköz falvaiban a 19. század közepén 6% és 62,5% között változott az egyes települések szántóterületének aránya a határ egészéhez viszonyítva. Természetesen a legkisebb szántókhoz a legnagyobb hasznavehetetlen terület társult: például Tiszakarád határában 6% szántó és 76% művelésbe nem vett terület volt, ugyanez Lukán (Bodroghalom) 8,2 ill. 50,40%, míg például Bácskán (Backa) 62,50% szántó és 14,5 hasznavehetetlen terület. A vízrendezés után, 1897-ben a fenti arány Tiszakarádon 40,70 és 6,10%, Lukán (Bodroghalomban) 61,6 és 8,30%, Bácskán pedig 79,5 és 5,4%-ra módosul. 15 Az állatállomány takarmánybázisát tekintve, fontos tehát, hogy a Bodrogköz alsó, mai magyarországi területén a vízrendezés hatására mintegy harmadával megnőtt a gyepterület: pl. Cigándon 30,1-ről 37,0%-ra, Karcsán 18,6-ról 55,6%-ra, Kisrozvágyon 14,3-ról 37,8%-ra, Pácinban 32,0-ról 46,9%-ra, Ricsén 18,0-ról 43,6%-ra, Tiszakarádon 12,5-ről 49,3%-ra, Vajdácskán 26,3-ról 41,5%-ra. Vagyis, miközben a táj átalakításának legszembetűnőbb hatása a gazdálkodás struktúrájára a szántóterületek megnövekedése, a korábban leginkább vízjárta határok továbbra is az állattartás jelentős bázisát képezik. Más a helyzet a FelsőBodrogközben, ahol csupán azok a Latorca menti falvak mutatnak a 19. század végén is kiugró területű legelőterületeket, ahol a vízrendezés csak a 20. század derekán történt meg. Nem véletlen, hogy ezek a falvak fogadják határukra más 13 Vö. BODÓ Sándor 1992. 48. 14 BOROS László 1997. 224-232. 15 BOROS László 1997. 227-232.
