Bencsik János: Kapitalizálódó gazdaság, polgárosodó társadalom (Officina Musei 13. Miskolc, 2003)
III. A JOBBÁGYFELSZABADÍTÁS VÉGREHAJTÁSA
A zavartalan legeltetést biztosítandó időről időre összeírták a gazdák legeltetésre szánt szarvasmarháit. Külön fátokban legeltették a mészárosok a vágómarhaként vásárolt állataikat. 37 Tokaj határán két legelő terült el, észak felől feküdt az ún. felső-legelő. Itt legeltették marháikat azok a gazdák, akik vásárokra igyekeztek. A legeltetés zavartalanságát legelő bírók ellenőrizték, s ők vették meg tőlük a bért (fübér). Az alsó legelő a várostól, pontosabban Kistokajtól déli irányban terült el. Itt jobbára a város csordái legeltek. Külön említik a források a Bodrogközben legeltetett rideg gulyabeli marhákat. Ezek csak télére kerültek haza a városba. A teleltetés a lakórészen lévő ólakban, istállókban történt. Adataink nem bizonyítják azt, hogy Tokajban az ún. Alsó város, vagy népszerűbb nevén Kistokaj, a hóstat szerepkört betöltő részben, a 18. század közepén települt városrész lett volna a parasztság lakóhelye. Az sem állja meg a helyét, hogy itt laktak volna Tokajban a szegény, zsellér családok, a nincstelen kapások. Ez kizárt volt, hiszen a kapások többnyire lakóházrésszel (kamra, pinceház) rendelkeztek. Ilyen lakásviszonyokra utaló adataink pedig a belvárosban voltak. A 19. század közepén fel-felbukkanó írásos adataink az istállózó állattartásra, kiterjedt és régtől megvolt rétgazdálkodásra, ezzel együtt szénatermelésre utalnak. A folyamat, a legeltető-takarmányozó tartásmód váltásra utal. Sőt 1849-ben Elschléger Mihály hagyatéki leltárában a következő tételek szerepeltek: 1. zöldre festett almárium, 2. egy 3 fiókos schreib kaszli, 3. egy feketére festett ócska guadrop (?), és 4. egy szecskaláda kés nélkül. Mind ez, mind a fajtaváltás azt bizonyítja, hogy Tokajban a kisüzemekben gyorsabb volt a korszerűsödés, mint a jobbágyfalvakban. A széna tárolását a gazdasági udvarokban, olykor zárt épületekben, szénapadláson, s csűrökben is tárolták. Tanúi lehetünk annak, hogy a marhatartásban már ekkor zajlott a fajtaváltás, a svajczeros fajta jelentős részarányt képzett, sőt egy apaállat is volt e fajtából. Más a helyzet a lótartással. Ekkor már nem volt ménes, még heverő vagy őrös ménes sem. Ez amellett bizonyít, hogy a lovakat csak fuvarozásra tartják. Nincs nyoma a juh, sem sertés közös legeltetésének. Tenyésztésről pedig csak a szarvasmarha esetében beszélhetünk. Az állattartásban alkalmazott pásztorok rendszerint idegenből, közeli s olykor igen távoli településekről szegődtek a város csordái mellé számadóknak, bojtároknak. Tanulmányozott korszakunkban (1849-1869) különösen számon tartották az éven át kint legeltető, szabadosan élő pásztorokat, leírásukban erre utaló jeleket találhatunk, mikor is termetét, haja, szeme színét leírják, beszédkészségét, megkülönböztető testi jellegzetességeit rögzítik. Mindez azért történik, hogy a betyársággal rokonított pásztorokat hamar utolérjék. A megyei, főszolgabírói körlevelekben többször előfordulnak ilyen jellegű „nyomozás"-ok. A városmajor a város déli részén állott, ahol a vasút szeli át a térséget, merthogy a vasút építésekor átszelték a város majorját is, ezért azt kívülre kellett helyezni a mai Csokonai utca közepe tájára. Az állatállomány 1866-ban szarvasmarha 1100 db ló 120 db sertés 180 db összesen 180 db 37 Bencsik János: A pásztorház. Az állattartó közösség „cselédje" Északkelet-Magyarországon. HOMÉvk. XXV-XXVI. Miskolc, 1988.
