Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

ELEGYES NÉPRAJZI ELŐADÁSOK ÉS ÍRÁSOK

3. Komoly veszély, hogy a „vidékiség" sokak számára csökkent értékűséget jelent, s a hendikep örökös felemlegetése magyarázatul szolgál a - vélt vagy valós - sikertelenségre. S ezen a ponton valóban a „szellemi infrastruktúra" laza szövetére és működési zavaraira kell utalnunk, ami a valódi megmérettetés, az egyértelmű ,jelzőbóják" és igazodási pontok, a hely- és helyzetmeghatározás hiányait okozza. Bizonyára mindenki másfajta hiányt érez. Magam legfontosabbnak az alkotó műhelyek hiányát vélem: „kvázi" műhelyek vannak, amelyeket azonban nem összetartanak, hanem fokozatosan szétfeszítenek az egyéni teljesítmények. Részben ezzel függ össze az intergenerációs kapcsolatok hiánya, amelyek olyan természetes részei az emberiség történetének, hogy hiányuk csak nagy erőfeszítések árán tartható fenn ideig-óráig! Ne tagadjuk persze, hogy az állandóan emlegetett szegénység egy idő után a gondolatot is szegényíti! Összességében azonban ez a struktúra - működési zavaraival együtt - nem működésképtelen. Más kérdés, hogy egy régión belül, annak kulturális arculata mögött rövidebb-hosszabb művelődéstörténeti folyamatok húzódnak meg. Nem lehet „megspórolni" több évszázados tapasztalatokat: a világi és egyházi műveltség régi centrumaiban felhalmozott tudásnak akkor is örökösei a ma ott élők, ha azzal nem vállalnak közvetlen azonosságot. E régió térszerkezetét - benne a művelődés struktúráját - goromba beavatkozások is érték. Ilyen volt természetesen Trianon, a Felföld egyik szellemi központjának elvesztése. De ilyen volt az 1945 utáni adminisztratív átszervezés is, ami pl. Sárospatakot, Újhelyt, Tokaj-Hegyalj át Miskolc alá rendelte. Mai hivatalos iratokon sem ritka a Borsod-A.-Z. megye rövidítés. Ez egyebek mellett A(baúj) és Z(emplén) helyi művelődéstörténeti hagyományairól és a lokális művelődés jelentőségéről sem vesz tudomást. Arról, hogy mennyire hiányzik a térségnek egy bölcsészegyetem, talán ma már nem kell külön szólni... 4. A közgondolkodás nem számol a szellemi élet - maradjunk a konkrét témánál -, az irodalom „differenciáltságával" és sokszínűségével, „mélységi" tagolódásával. Teljesen érthető, hogy ha magyar irodalomról van szó, akkor azon kevesek jutnak az eszünkbe, akik különleges tehetségük révén kiemelkednek az átlagos „mezőnyből". Ez így van rendjén, csakhogy ez az írástudóknak töredék százaléka; az a szellemi aranyhíd, amelyik „alatt" ott áramlik - olykor hömpölyög, máskor meg csordogál - az irodalom és az irodalmi élet, a maga mély sodrásaival, lehúzó és felemelő örvényeivel, zátonyaival is friss vizű átereszeivel. Anélkül persze, hogy az alapvető értékbeli különbségeket kétségbe vonnám, nyilvánvaló, hogy az irodalom nem azonos csillagaik pályájával, ahogy nem azonos a szellemi élet egyetlen területe sem. Érdemes megpróbálni, hogy ha a Magyar Irodalmi Lexikon lapjait pergeti valaki, hány nevet ismer az abban szereplők közül, s kiktől olvasott is valamit! (S hol van még akkor az irodalom „felszíni" rétege, amelynek azonban ugyancsak van sajátos helye és szerepe - pl. éppen egy-egy mikrorégió szellemi arculatának formálásában.) S itt nem lehet megkerülni a regionalitás kérdését, amennyiben egyáltalán létezik ilyen. Meg-