Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)
ELEGYES NÉPRAJZI ELŐADÁSOK ÉS ÍRÁSOK
Az északkeleti régió műveltségéről M eg sem kísérelem, hogy az egyenként is összetett és külön kifejtést, főleg beszélgetéseket igénylő kérdéscsokorra kerek választ fogalmazzak. A problémakör mélyen beágyazott, s az irodalom és a szellemi élet egyes területei önmagukban nem emelhetők ki az összefüggések rendjéből. Csupán néhány észrevétel megfogalmazására szorítkozom, amelyek talán a problémák bagatellizálásának tűnnek, de árnyalhatnak egy nagyobb ívű végiggondolást. 1. Nem hiszem, hogy volt olyan korszaka a magyar szellemi életnek, melyet az értelmiség elégedetten, akár megnyugvással szemlélhetett volna. (Ez talán társadalmi státusával sem fér össze.) Más kérdés, hogy a gazdasági, társadalmi és kulturális infrastruktúra gondjai néha felhajtóerőt is jelenthettek a szellemi élet számára, ezek azonban a valóságban olykor kényszerpályák voltak. Nehezen értem tehát azt a „nosztalgiát", amellyel ma sokan mintegy békebeli - a maihoz képest -, „aranykorra" tekintenek vissza a századelő, vagy a két háború közötti korszak magyar szellemi életére. (Nem kevesen a 60-as és 70-es évekre is, amikor a felszíni konszolidáció valóban olyan művek megjelenését (is) lehetővé tette, és a sokirányú „nyitás" révén olyan - vélt vagy valós - szellemi kondíciót eredményezett, ami egy „nagy" generáció jelenlétét sejtette - függetlenül annak valódi szellemi koherenciájától. Azon persze érdemes lenne elgondolkodni, hogy az elmúlt két esztendő politikai változásai miért nem jelentettek valódi revelációt, sokkal inkább az értelmiség elégedetlenségének, „működésképtelenségének" sokirányú megnyilatkozásait.) Meggyőződésem szerint tehát e régió irodalmi-szellemi élete - virulens időszakaiban is - szűk keresztmetszetűnek tűnhetett a kortársak számára. Mindig is néhány tucatnyi - igaz nem „tucat" - ember vállalása volt. (Nem vitatható ugyanakkor, hogy az elmúlt évtizedekben a kulturális értékek termelésében és a „befogadó" rétegek formálódásában is voltak igen aktív időszakok.) Összegezve: minden korszak irodalmi-szellemi élete „olyan amilyen", magának való és magáért való, s - megítélésem szerint - nincs adekvát kapcsolat a szellemi élet színvonala és a benne élők közérzete között. 2. Többen megfogalmazták, hogy az elmúlt évtizedekben az írástudók „kibeszélték" a fontos gondolatokat, fontos müvek „múltak" így el - ha nem is nyomtalanul. Nagyobb gond azonban, hogy divat lett - az egyébként valós nehézségekre való hivatkozás, miközben a kész munkák, a „nagyszerű munkák" nincsenek ott az íróasztalok fiókjában. Le kellene tenni a kész munkákat az asztalra, s ha nehezen is, de meg lehet teremteni az arra érdemesek nyilvánosságát. Nem vitatható az sem, hogy a müvekkel való „kalapozás" lassan része lesz az alkotói tevékenységnek.
