Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

ELEGYES NÉPRAJZI ELŐADÁSOK ÉS ÍRÁSOK

bánt, ott a tejfeldolgozásnak a jobbára ahhoz kapcsolódó, oltóanyag nélküli, ún. túró-tej kultúra él: a tej savanyú altatásával főleg túrót és vajat készítenek. Ahol viszont korábban a juhászainak volt szerepe, ott ismert az oltóanyagok készítése és használata (ez kulcskérdés a tejfeldolgozásnál), ott a tej beoltásával a tejtermékeknek jóval szélesebb skálája állítható elő. Ez esetben nincs vaj, mert az oltóval altatott tejnek kevés föle van, viszont a túrónak, gomolyának, sajtnak jelentős, gyakran jól értékesíthető mennyisége áll elő. A két variáns falvainkon belül is keveredik egymással, ami a korábbi állattartó kultúra átfedéseit, differenciált voltát jelzi. Oltóanyagként tejesbárány, kismalac és borjú gyomrát használták, emellett szerepet játszott a gyógyszertári oltó is. Az említett kettősség jól megfigyelhető a tejfeldolgozás eszközanyagában is: a tehéntej és a juhtej feldolgozásának eszközeit egyaránt alkalmazzák a kecsketej feldolgozása során. A tej mellett a hús a haszonvétel másik fő formája. A kecskét hasonlóan vágják le, mint a birkát, s lényegében ugyanazokon a módokon készítik el, mint a birkahúst. Főleg pörköltet, gulyást készítenek a kecskehúsból, melyet falvainkban a mészárosok éppen úgy kimértek, mint a többi állat húsát. A hús konzerválására csak Tiszakürtről van adatunk, ahol alkalmanként megfüstölték a kecskehúst. Nagyréven lefaragták a húst a csontról, s a csontot füstölték fel, s télen levesbe, babba főzték bele. A tej és a hús mellett lényegesen kisebb jelentőséggel bírt a haszonvétel többi formája. A kecske lenyúzott bőrét általában szekeres kereskedőknek adták el, ritkábban helyben készítették ki. Ez utóbbi esetben timsóval csávázták be a bőrt, majd puhára dörzsölve vagy bőrtörővel megtörve bekecset, mellényt készítettek belőle. Május végén a hosszú szőrű kecskék szőrét lenyírták. A szőrt általában eldobták, de alkalmanként megfonták, s meleg kesztyűt, harisnyát kötöttek belőle. A kecskeszarvat általában eldobták, alkalmanként azonban eljutott a kunszentmártoni késesek műhelyébe, ahol nyél készült belőle. Véleményem szerint a továbbiakban nagyobb figyelmet érdemel, hogy miként jutottak el ezek az anyagok a kismesterek műhelyébe, s hogyan használták fel azokat. További kutatást igényel még a szőrtarisznyás és a késes mesterség, s különösen a szinte feltáratlan kordoványosság. Meg kell itt még emlékeznünk a kecske vonóerejének alkalomszerű felhasználásáról is. Az igaerővel nem rendelkezők számára mindig jelentős gondot jelentett a kisebb-nagyobb terhek szállítása. Ezen alkalmanként a kecske befogásával is segítettek. A befogás módja és eszközei ma már nem tisztázhatók egyértelműen. Lényege az volt, hogy kisméretű, négykerekű szekérkébe vászonból, kötélből, bőrdarabokból készült alkalmi szerszámmal fogtak be általában 2 kecskét. A terhet az állat szügyhám segítségével vonta. 1-2 zsák termény szállítására alkalmas volt a fogat, mely természetesen nem számottevő módja a fogatolásnak, s igazán lényeges szerepet a gyermekek játékában kapott. Annyiból azonban figyelmet érdemel, hogy éppen úgy vetülete az alacsony szociális szintnek, mint ahogy a kecsketartás egésze.